Mi minden jut eszébe az ember lányának egy viccnek szánt fél pár rongyos cipőről?
Először is egy egész pár. Félcipő. Nyolcéves, vézna lábaimnak nehéz, magasított, fekete trottör sarokkal, valamiféle inkább kartonra, mint bőrre hajazó, ám mégiscsak nagyon durván préselt recés bőrféle anyagból. Az enyém sötétbarna színű volt. De ha emlékezetem nem csal, létezett sötétszürke és keki zöld változatban is. Viselte minden nőnemű, gyerek és felnőtt. Ám mindezek a tulajdonságok teljesen mellékesek voltak az akkori és egyetlen divat diktálta, fűzőre visszahajtható nyelve mellett. Cakkozott széllel, két lyukkal, melyen átbújt és megköttetett a pertli. Álmaim netovábbja volt ez a cipő. Valószínűleg, mert – ismétlem – mindenki ezt hordta. Hordhatta. A második világháború után induló magyar nagyüzemi cipőgyártás első terméke volt.
Korábban persze voltak, és sokan, akiknek ennyi sem jutott. Földműves, kubikos családok sok gyerekkel. Akik a hét meghatározott napján egyenként jártak a messzi iskolába, mert egyetlen pár cipőn osztozkodtak. Erről személyes tapasztalataim nem, csak olvasmány- és filmélményeim voltak. De így is elképzelhetetlenül szánandónak éreztem a helyzetüket.
Ezután rögtön, mintegy ellentételezésképpen, Hamupipőke báli üvegcipője ugrik be. Pontosabban táncol az emlékeim közé. De üvegcipő volt egyáltalán? Vagy mégis inkább ezüst? Térben széthajtható, színesen csillogó-villogó mesekönyvből ismertem. Amolyan hamisítatlan hollywoodi stílusban. Persze erről mit sem tudtam akkoriban. Csak annyit, hogy anyám és a húga néhanapján eltűntek otthonról fél-egész napra, és ruhákkal, élelmiszerekkel, többnyire ismeretlen élelmiszerekkel tértek haza. Tejpor, banán és hasonlók. A Toldy Ferenc utca túl felén, a gimnáziummal átellenben működő amerikai követségen osztogatták. Kora hajnaltól késő estig. És ingyen. Vagy inkább a belgák voltak? Nem emlékszem. Milyen hálátlan is tud lenni az ember! Pedig az öltöztetésemet hosszú évekre megoldotta.
És volt egy hasonlóan durván préselt anyagú fehér, bokáig érő fűzős cipőm. Teljesen lapos talpú. Ez már a középiskolában. Szintén egyenlábbeli volt. Hegyes orral, bokáig érő, amitől csak a ’Mikimausz’ jelző ad vissza valamit igazi lényegéből. Meg az, hogy kizárólag vastag, fekete pamutharisnyával volt cool viselni. Amit – lám-lám, mégiscsak változik a világ – az igazgatóság szigorúan tiltott. Pedig milyen jól illett volna a térd alá érő sötétkék egyenköpenyhez télen!
Most hosszú snitt. Avagy az életműbe, bármilyen morzsányi legyen is, beépül a barátság. Mindkettő az azóta sajnos elhunyt Magda barátnőm kedvenc szólása-mondása.
Ezúttal az egyetem vége felé járok. Havonta egyszer megengedem magamnak a luxust, hogy végiglátogassam a szomszédban húzódó Rákóczi út valamennyi kirakatát. Hova lettek mára azok a csillogó-villogó kirakatok? Szezonvégi kiárusításokkor az akkori Budapest legelegánsabbnak számító nagyáruházainak belsejét is… Verseny, Lottó, Corvin, Domus. Csak így hirtelenjében. Egyik oldalon oda a Keletiig, másikon vissza. Az akkori viszonyok között csillogó-villogó kirakatok előtt. Ma jó részük törötten pislog, hogy mi is történt vele, más részük agyonfirkált koszos karton- vagy léckerítések mögé bújik szégyenében. Van helyette mangalicafesztivál a belvárosban, nemzeti vágta a Hősök terén, szóval csupa-csupa az ország gazdasági, kulturális, politikai központjához illő látványosság.
Egyetlen dologra emlékszem, hogy realizáltam a vágyaim közül. Fekete volt, kissé emelt, de teli sarkú, elöl a rüsztön csattal záródó pánt tartotta. És csillogott. Mint a valódi. Pedig csak műlakk volt. És igen hamar repedezni kezdett. Pedig százhúsz forintba került. Az ösztöndíjam háromszázötven volt. Meg amit a három maszek tanítvánnyal mellé kerestem. Tehát nem tudtam ellenállni. Szó szerint ronggyá hordtam. Évekig. És nemcsak mert nem tudtam volna előteremteni egy újra valót, ha nagyon akarom. Egyszerűen nem találtam az utódját.
Egyetlen agyonhordott cipő mellett sem tudok elmenni anélkül, hogy eszembe ne jutna a hitleri önkény által 900 napos, azaz majd hároméves teljes blokád alá vont Ladoga-tóparti Leningrádban kiéheztetéses halálra ítélt több mint kétmilliónyi civil lakosság, gyerekek, asszonyok, öregek, betegek kálváriája. A blokád vége felé egy rendkívül hideg télnek köszönhetően kétszáz kilométer hosszú befagyott vízsávon sikerült evakuálni az életben maradottakat – ekkor már naponta négyezren haltak éhen –, miután a minden, szárazföldi, vízi, légi összekötetéstől elzárt városban mindössze kétféle élelemhez lehetett jutni: elhullott patkányokhoz és elhunytak cipőinek rágcsálható talpához.
A fekete lakk még egyszer visszatért az életembe. Életünkbe. Teljesen az enyémet formázta. Csak két-hároméves kislány méretben. És jobb híján az akkor még göndör-böngyör szőke Gergő fiam totyogott benne jó másfél évig. Pedig lesírt róla, hogy lányka cipő. Úgy örököltük. Mint sok minden egyebet is. És mi is adtunk tovább. Kiságyat. Járókát. Babakocsit. Meg a szokást. Lányuk például egy ikerpár után kapja a használt holmikat. No, ott nemigen kell költeni ruházatra. Én szeretem ezt a közvetlen csereberét. Anyagiak terén csakúgy, mint morálisan. Mindenki azt adja, amije van. Vagy amihez ért.
1984 nagyon konkrét emlékem. Valamiféle új, a későbbi eseményeket már előrevetítő kozmikus szelek kezdtek fújdogálni. Engem a rendszeres és intenzív testmozgás felé lökdöstek. Több évtizednyi kihagyás után. Nehéz, e célra teljesen alkalmatlan tornacipőfélében műveltem. Szerencsére mindössze pár hétig. Mert az egyik első utcai futóverseny ajándéksorsolásán engem húztak ki nyertesnek. Egy echt Adidas futócipőre szóló utalvánnyal. Ennél fényesebb bizonyítékát nem kaphattam volna annak, hogy jól értettem a Felsőbb Akaratot. Ez a cipő is fekete lett. Ez a szín amúgy egész életemet végigkísérte. A Szaturnusz bolygó színe. Pehelykönnyű volt, puha, tökéletesen tartotta a bokát. Sajnos nem jegyeztem le, hány kilométert futottunk le együtt. De több ezret bizonyosan. Akkortájt még heti minimum 30 kilométert edzettem. Több évig a fekete Adidasban. Azóta sem láttam ilyet abból a márkából. És valóban futottam. Igaz, csúcsformában is csak 5,1’ per kilométert. De ez a sebesség még Monspart Saci skáláján is a futás kategóriába tartozik. 6’ per kilométerig.
Ébren vagyok? Álmodom? Ezt még ma is megkérdezem magamtól néha, amikor 2002 januárja jut eszembe. Ameddig csak ellátok, a Grand Canyon vörösessárga és barnás rózsaszín milliónyi árnyalatában villódzó sziklafalai zuhannak l800 méter mélybe körbe-körbe. Oda szeretnénk lejutni. 1800 méter mélybe, a Colorado kéken kanyargó csíkjához. Enyhe lenéző sajnálkozással figyelem a mellettem elhaladó túrabakancsokat. A szokásos sznob túlzás, gondolom még akkor is, amikor már többedszer megbotlottam. Pedig csak az út egyharmadánál járunk. Szerencse, hogy csak a lenti végcélnál ülök le zoknit és cipőfűzőt igazítani. Ha útközben teszem, elájultam volna. És nem az elibém táruló gyönyörűséges látványtól. Legkényelmesebb, ám éppen ezért legelhordottabb terepjáró félcipőm jobb talpát már csak a sarokrész tartotta. A többi hatalmas harcsaszáj módjára klaffogott minden egyes lépésnél. A vékonyka nejlon uzsonnás zacskót húztuk rá, cipőfűzővel kötöztük át, mint a réges-régi szükség-bocskorokat. A keskeny, nagyon meredeken emelkedő út felétől pedig a zoknim, sőt mindkettő, a cipőmön kívülre került. Zacskó nélkül. Mert az persze röpke húsz perc alatt cafatokká szakadt.
A fél pár rongyos cipőhöz fűződő utolsó emlékem a Duna-part. Ahol a pesti rakparton bronzcipők emlékeztetnek néhány száz méternyire a Parlament déli sarkától a nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt áldozatokra.
Illetve az utolsó előtti. Mert 2020 márciusa óta ismét túl
használt, fehér, kínai illetőségű terepjáró félcipőim vetítik előre a Grand Canyonban tapasztaltak árnyékát. Kitartanak vajon a COVID-19 elvonulásáig?
(Gáthy Emőke)