Óbudai temető
Óbuda. Temető. Halottak napja. Sötétszürke felhőktől terhes, földig-ér-az-eső-lába égbolt. Sokadik szabad imáját mormolja a harminchat évnyi tanításból nyugdíj-felé-fél-nyugdíjba baktató megfáradt tanárnő, háromfiús mama. Párja a műkőből készült sírhantot takarítja. Az ízületekig hatoló ólmos köddel versenyt pergő zörgő-barna leveleket sepregeti. Aztán megint. És újra. Alatta dédnagyanya, nem-is-ismert nagyapa, nagybácsik, keresztapa, apa, anya.
Nőttek. Növekedtek.
Egyikük barnán. Másikuk szőkén.
Ünnepnapokon egyforma magas szárú, fehér cipőben, fehér zokniban, fehér cérnakesztyűben pompáztak. És ugyanolyan ázott káposztalepkét formázó selyemmasnit csomóztak az egyik mesterségesen göndörített, vékony szálú, sötétbarna, mint a másik erős, minden formázási kísérletnek ellenálló szöghajába.
Nőttek. Növekedtek.
Egyazon ház egyazon emeletén.
Azon az emeleten csupán ez a két lakás volt a házban.
És egy közös nagymama
Nagyon fiatalon özvegy. Három gyerekkel.
Aztán l944-ben imádott fiát is elvesztette.
Másban, mint feketében soha nem látta sem a ház, sem a két unoka.
Óbuda. Temető. Halottak napja.
Hány éve is már, hogy a csütörtök nem a forrón párolgó aranyszín zsírkarikás marhahúsleves napja? A főtt húst az évszak gyümölcseiből, zöldségeiből készült mártásokkal, főzelékekkel tálalta. Ha péntek, akkor pedig tészta. Metélt, házilag gyúrt, túróval, mákkal, dióval. Magasra kelesztett lekváros bukta. Azóta is szinte csak a több dekányi pörci kedvéért meg illatáért fogyaszt olykor-olykor nosztalgia-csuszát az egykori barna unoka. No nem mintha az Isten lazacos szendvicsek világába emelte volna életútja végét! Nem. Valahogy teljesen eltelik már néhány villányi főtt tésztától is. Igaz, fél óra múltán farkaséhesen újrakezdi, vagyis inkább folytatja. Vasárnap pedig rántott hús. Nem sült krumplival, nem rósejbnivel. Patat’n friccel.
És azok a felejthetetlen karácsonyi rántott halak!
Csak élőt vett
Megpucolta
Kirántotta
A vacsoraasztalhoz
már nem ült oda
– Nem kérek
Büdös
Halszaga van
Nagyi! Egy és ismert közös nagymama. Ezt adtad. Ezt tudtad. Csak ezt tudtad?
Mára megfáradt, nyugdíj felé, fél-nyugdíjba baktató tanárnő, háromfiús mama lett a barna, tanszékvezető professzor és gyermektelen elvált a szőke unoka.
Óbuda. Temető. Halottak napja. Sötétszürke felhőktől terhes, földig-ér-az-eső-lába égbolt. Sokadik szabad imáját mormolja a harminchat évnyi tanításból nyugdíj-felé-fél-nyugdíjba baktató megfáradt tanárnő, háromfiús családanya. Párja a műkőből készült sírhantot takarítja. Az ízületekig hatoló ólmos köddel versenyt pergő zörgő-barna leveleket sepregeti. Aztán megint. És újra. Alatta dédnagyanya, nem-is-ismert-nagyapa, nagybácsik, keresztapa, apa, anya.
Ma, csak ma és csak ebben az időpontban ér rá a hajdan volt nagycsalád egykori szőke lánya.
Ebben az időpontban. De melyikben?
A harminchat évnyi tanításból nyugdíj-felé-fél-nyugdíjba baktató megfáradt tanárnő, háromfiús családanya sokadik szabad imáját mormolja. Párja a műkőből készült sírhantot takarítja. Az ízületekig hatoló ólmos köddel versenyt pergő zörgő-barna leveleket. Aztán megint. És újra.
(Gáthy Emőke)