Lázadás
Cudar vihar kavarog felettem,
önző lények rabszolgája lettem.
Lelkem béklyózza duhaj fergeteg,
pányvám szögesdrót, árván szenvedek.
Börtönöm ajtaja bizarr talány,
öncsonkító mélybe húz a magány.
Vicsorgó önteltség utamba áll,
őrzőm a határon túlonnan vár.
Máglyára dobtam bősz önérzetem,
porhamva füstként szállong az egen.
Kikészítettem csipkés szemfedőm,
ravatalnál vár az ördög megvetőn.
De hitem segít e sötéten át,
fejem felszegem, nem tűrök tovább!
Fellobban bennem elszánt akarat,
s Jerikó falai leomlanak.
(Golán Angéla Gabriella)