A tárlat
A bezárt tárlat senyvedett…
Lakaton a rozsda-rózsa
filigránan kirajzolta
a feledett kulcshelyet.
A füstös ablakok mögött,
falakon az életképek,
elmúlt létemből idéztek
megannyi titokrögöt.
A tolvaj lopva érkezett,
settenkedve és ledéren,
álnok vágyakkal szívében,
s földre hulltak láncszemek.
A galérián lég szaladt,
árnyéklepleket lerántva
késztetett keringőtáncra.
Felszakadt az alkonyat.
Tolvajom a jussát kérte…
Illúzió, mázas sóhaj,
negédesen hazug szóval.
Reneszánszomat ígérve.
***
De letűnt minden fény-falat,
s lidércesen mély homályban
letiprott, feldúlt világ van…
A csarnokban ez maradt!
Csak ennyi
Négy sor, csak ennyi…
Hittem neked,
nem maradt semmi.
Szívem feled!
Őszi borongós
Borongós az ősz,
s a kedvem sem a régi…
Rám borult a tarkaság,
s a levelet letépi a
hűs nyugati szél.
Esőcseppekben
megmártózik az utca…
Lassú lett az élet is,
a föld a tócsát issza és
megdermed a lét.
Várat még a tél,
ködfátyolos a távlat…
Ezüst-rozsdás ébredés,
bágyadt-sápadt vágyak, habár
lesz feltámadás.
Elvetélt szerelem
Kristályburok fagy rá a szívemre,
szilánkja, mint áttetsző üveg,
felcsillan… Meg vagyok gémberedve,
csend váltja fel a vibráló tüzet.
Jégcsillám a retinámba mélyed,
nem látok, oly rideg lett a táj.
S ha az erdő ösvényére lépek,
kelepce az út, elsorvad a báj.
Feldereng a káprázat még messze,
s illan már a sok kimondott szó…
Érzelmeknek hallgatás a veszte,
s elvetél a szerelem-embrió.
A vágta
Ha majd önmagam elől elállok,
kitárul és befogad a világ.
Akkor hiába köpnek felém átkot,
kilehelek egy feloldozó imát.
Bíbor fény emel majdan magasba
s elhagy minden földhöz rögző erő.
Nem köt semmi az éterben haladva,
megnyílik a távlat, meghal az idő.
Végtelen felé vágta szabadban,
zablám szertefoszlik, nincs kötelék.
Nem gátolnak falak, űr van alattam…
Nem nyom többé semmi, nekem ez elég.
Migrén
Léted bíbor halállal dacol ma
rémülten habzsolva légfelleget.
Félhomályos elmédbe hatolva
a fájdalom játékot űz veled.
Cikázó fények színkavalkádja,
felvillanó, égő csillámvilág…
Émelyítő görcs festi alája
a lüktető aura-karikát.
Csak vársz aléltan, hitvány imában,
dermedten nézel áttetsző falat.
Rémiszt a látvány, de már hiába,
fehér lepel takarja arcodat.
S ha végre eljön a feloldozás,
a tested kínzottan elnehezül.
De ne hidd, örökkön tart e varázs,
bakód csak halkan a háttérben ül.
Liámom
Mosollyal arcodon jöttél e világra,
s szemed virgonckodva a távolba lesett.
Utad egyengettem lépteid vigyázva,
s aggódva eltoltam a sűrű felleget.
A készülő vihar megbolygatta lelked…
s bölcs gyermeki elméd meglátta a reményt.
Mindent hátra hagyva el kellett hát menned,
mert árnyékban álltál, de kerested a fényt.
Távolodsz, de enged kezem szorítása…
Téged vár az élet s a világ integet,
Itt fogok rád várni, nézzél néha hátra,
messziről kísérlek, de itt vagyok neked.
Kiánám
Megszülettél, s fényt hoztál a földre,
de árnyék ült meg lassan arcodon.
Lét káosza kering veled körbe…
Megigézett az ádáz fájdalom.
Eltaszítasz, magadba fordulva…
Béklyóba vertek a hazug szavak,
s bár magad vagy szabadságod kulcsa,
eltűrőd a fojtogató falat.
Kitörni kell! A lakat szétmállik,
ha enyhít majd a törtető idő!
Tudatod a nap felé irányít,
feltárul az élet, az eljövő.
De most, mikor a mocsárba húz le
képzeleted lidérci démona,
fogom kezed, nem engedem úgyse,
hogy elmerülj, elsodródjál tova.
Megbújva a háttérben, kísérlek,
s kezem nyújtom, ha félek, elesel,
de ez nemcsak egy üres ígéret,
mert itt vagyok, ha nem is hiszed el.
(Golán Angéla Gabriella)