Fáradtságspirál
Belefáradtam gondolataim végtelenbe nyúló spirálútjaiba,
hol nincs lebegés, csak forgás és megállíthatatlan lendület.
Belefáradtam tomboló kételyeimet önmagukba fordító kérdéseimre megvárni a választ a türelmetlenségem lüktető sebességével szemben.
Belefáradtam álmatlan éjszakáim forgolódásába a semmittevés vánkosán, hol nincs előre se hátra, csak egy magányos gondtekercs megoldástalan halmaza…
…és minden kezdődik elölről.
Önkeresés
Feltülemkedő gondolatok tömkelege nyomja lelkem,
s nem engedi bénító szorítását, míg agytekervényeim ingoványos ösvényeit járom.
Lépteim nyomán besüppedt mocsár viszolyogva telítődik zavaros lével…
Ó, mennyire vágyom a tiszta víz csillogó tükrében meglátni önmagam!
Sápadt fénykarikák táncolnak elérhetetlenül fejemben,
s nyomukban titkos képzeletek lételeme sejlik alabástromba zárva.
A messzeségbe hívva egy áttetsző függöny feldereng…
Ó, mennyire vágyom széttépni a fátylat s önmagamra lelni!
Rozsdás emlékek lopakodva árnyékot vetnek szívemre,
s gúnyuk rám lehelve suhannak mögöttem elmúlt éveim.
Múltam láncai beleégnek immár szétmálló testembe…
Ó, mennyire vágyom a lángokból kitörni s meglelni önmagam!
Egyszer…
Egyszer
testburkomtól távolodva
lépek ki a térbe,
nem hiszem, hogy visszanézek,
szabad leszek végre.
Majd ott
csillaglétrán ernyedt lelkem
száguld; hív az éter,
nem köt semmi, vár rám a lég…
de nem megyek még el!
Ki vagy te?
(Interakció a mulandósággal)
A létezésedet nem vettem észre. Hagytam magam a körülvevő világtól elragadni úgy, hogy már önmagamat sem éreztem, csak próbáltam a rám zúdított feladatoknak megfelelni.
Önmagam már jelen sem voltam, csak valami rám emlékeztető árny-utánzat, amit a világ újra és újra sápítozva és civakodva magába rántott, akaratosan megkövetelt és unszolt, hogy adjon. Szenvedő arcokba bújt együtt érző vonásokkal …és én adtam! Meghúztam magam, hátra álltam a sorban, hogy adhassak. Csak adtam, és evvel megkezdődött a önfeloszlás…
A bénító, önpusztító méreg cseppenként lett adagolva. Először az erő fogyott, és helyet adott egy véget nem érő, kimondhatatlan kimerültségnek. Ekkor még csak fizikailag ernyesztett el. Tetteim a mindennapi kötelességekre redukálódtak. Aztán egy belső köd terjedt szét, elkábította az érzékeket, káoszt szított és ölt; pszichikailag is: fokozatosan szállt alá és telepedett le ragacsosan és nyúlósan a lélekre. ...és a kikényszerített adományt undorral és megvetéssel fogadták, mert a gyengeség és kicsinység érzését keltette. Tehetetlenséget és éretlenséget színlelt, így szemrehányások és vádak övezték átvételét. Semmire sem vezettek, csak kölcsönös megsemmisítésre!
De valójában ki vagy Te?
Hogyan is vehettelek volna a szétomlás állapotában észre? Itt voltál, megfigyeltél, tanulmányoztál. Elrejtőztél a reménytelenség sűrűjében, egyszerűen meglapultál.
Követtél, tudtál minden érzésemről, minden rezdülésemről. A háttérből figyelted a felbomlást. Csak vártál… Nem akartad, hogy lássanak, még nem. Észrevétlenül helyet foglaltál a legbensőmben. Félretoltál mindent, ami maradásodban meggátolhatott volna. Kapaszkodtál, karmaid a beleimbe vájtad; megbújtál.
Bénultságom kihasználva terjeszkedtél, mélyen és szorosan belém fészkelted magad, majdhogynem mozdulatlan…
Csak akkor moccantál meg, mikor merevséged már szilárd állapotba kerüléssel fenyegetett. Ezt nem engedhetted meg, hisz akkor a lágyság közepette ki lettél volna téve a felfedezés veszélyének.
Mozzanat? Csak óvatosan, hogy kitöltsed a tervedhez szükséges teret.
Nem akartad, hogy rád leljenek!
Mit szerettél volna elérni?
Észrevétlen léptél életembe…
Talán csak egy szimbiózisra vágytál – együtt élni a kölcsönös előnyök reményében.
Mit gondoltál, mit adhatsz nekem, miközben felemésztetted testem, és a létezésedhez szükséges táplálékot önkényesen magadhoz vetted? Mit kellett volna kapnom tőled?
Csendben és észrevétlenül kellett maradnod, hisz az egybeolvadás illúziója veszélybe sodort volna téged! Te nem adhattál nekem semmit – így elrejtőzve bennem!
Ezért a végén a szimbiózist egy mérgező állapotra váltottad fel.
Te is a végét jártad? Még próbáltad magadban tartani gennyes váladékaidat. A szorításod még nem engedett, még nem lazult; tétováztál!
Ez a csend, ami körülvett, és az apátia eksztázisa kétségbe ejtett téged.
A szimbiózis nemcsak egy egyszerű tényleges, hanem egy tudatállapot is. Az elvétel és az adakozás jelenségén keresztül érzékelhető; de Te semmit sem adtál nekem.
Mit akartál tőlem? Nem értettem; mit szerettél volna? Mindkettőnket veszélybe sodortad. Önmagad kitetted a felfedezésveszélynek és annak, hogy néma üldözésed egy itt és mostra cserélődik és engem …
Igen, javában zajlott az önpusztítás, és a visszaszámlálás megkezdődött…
Azt akartad, hogy így végződjön? Te döntöttél úgy, hogy megmutatod magad nekem? Tudatos döntés volt, mert már nem bírtad elviselni az ellenünk irányuló ignoranciámat? Az ignoranciát, ami meggátolt abban, hogy felfogjuk Önmagunkat?
Akarattal bocsátottad poroszlóidat szinapszisokon keresztül a lüktető pulzus örvénylő ösvényein útra? Vagy ez csak egy véletlenszerű, alkalmi késztetés volt, ami eljutatott a keresztúthoz, ahol Abaddónt[1] szabadjára kellett engedni?
Igen, ott kezdődött meg a vadászat…
A fanfárok vágtára szólítottak fel a spirituális szellemlabirintuson át…
Az ellenszegülő állat, amelyet megültem, az érzékenység mocsarán vitt keresztül. Minden lépés tompa echója a rád irányuló gondolataimnak! Néma kérdéseim visszhangja! A mulandóság megidézése lelkiismeret-furdalás nélkül…
A láp hanyatló bűzös csendjében zajra volt szükségem! Egy üvöltésre, hogy ne érezzem önmagam. Vadászat a semmire, csak a gondolatok elhallgattatására…
…a kiméra[2] kinyújtotta kezét a végtelen mocsárból, és lerántott. Bénult lélegzetem magamhoz térített. Az érzelmek szakadt függönye fecnikben csapongott…
Nem a zaj, a csend…
Azt hiszem, Te akartad így:
Elmentél! Megkönnyebbülten és kimerülten konstatáltam hiányodat. Elmentél, ugyanakkor soha sem fogsz elhagyni engem. Egy ambivalens kapcsolat paradoxona egy beteg test és egy egészséges lélek között, ami végül éppen fordítva mutatkozik meg.
Belőlem egy darabot magaddal vittél.
Egy részemet lüktető vákuummá változtattad, a saját mélységeim fekete lyukává! Megváltoztattál engem!
Számunkra egy visszaút nem létezik. Ami maradt, csak egy válaszok nélküli üresség hullámzó bizonyossága:
Nincs szükségem a zajra!
Csendre van szükségem, hogy felismerjem, ki voltam, hogy megértsem, ki vagyok, és megtapasztalhassam, aki talán még lehetek!
Köszönöm!
***
Müdigkeitsspiral
Bin erschöpft von meinen in endlosen Spiralstraßen führenden Gedanken, wo sich nur Trudeln und unaufhaltsame Beschleunigung statt Schwerelosigkeit findet.
Ich bin es leid, auf die Antwort meinen wütenden, sich in Zweifel drehenden Fragen, entgegen der pulsierenden Rasanz meiner Ungeduld zu warten.
Ich bin es müde, mich in schlaflosen Nächten auf den Kissen der Untätigkeit herumzuwälzen, wo es kein Vorwärts und Rückwärts, sondern nur die ungelöste Summe einer einsamen Sorgenspule gibt…
…und es beginnt alles von vorn.
Selbstsuche
Aufwallende Gedankenfluten bedrücken meine Seele;
sie lockern ihren lähmenden Griff, während ich die sumpfigen Pfade meiner Gehirnwindungen bestreife, nicht.
Das unter meinen Füßen eingedrückte Moor füllt sich widerwillig mit trübem Nass…
Oh, wie ich mich danach sehne, im funkelnden Spiegel des klaren Wassers mein Selbst zu sehen.
Blasse Lichtkreise tanzen unerreichbar in meinem Kopf;
in ihren Spuren reflektiert, verbirgt sich die Essenz geheimer Gedanken, eingeschlossen in Alabaster.
In die Ferne rufend wird ein durchscheinender Vorhang angemutet…
Oh, wie ich mich danach sehne, den Schleier zu zerreißen und auf mein Selbst zu treffen.
Rostige Erinnerungen werfen schleichend ihre Schatten über mein Herz;
ihren Hohn auf mich einhauchend, gleiten meine vergangenen Jahre hinter mir her.
Die Ketten der Vergangenheit brennen sich in mein bereits abschilferndes Fleisch …
Oh, wie ich mich danach sehne, aus den Flammen auszubrechen und mein Selbst zu finden!
Einmal
Einmal
losgelöst von meinem Körper
das Firmament betretend,
werde ich nicht zurückblicken
die Freiheit dort begegnend.
Dort rast
meine Seele empor auf der
Sternleiter: ruft der Äther
ungebunden, das All wartet…
Doch ich verbleib bis später.
Wer bist Du?
(Eine Interaktion mit der Vergänglichkeit)
Ich habe Deine Existenz nicht wahrgenommen. Ich habe mich von der Welt um mich herum einfangen lassen, habe mich selbst nicht mehr gespürt, nur die Aufgaben versucht zu bewältigen, die auf mich eingestürzt sind.
Ich war selbst nicht mehr da, nur noch ein schattiger Abklatsch meines Ichs. Immer wieder herausgefordert von der Welt, die triefend und keifend um sich griff. Die nur fordert und drängt, zu geben.
Sie verkleidete sich in leidenden Gesichtern mit mitleidigen Zügen …und ich gab! Ich machte mich klein, stellte mich hinten an, um zu geben. Ich gab und begann mich aufzulösen…
Das betäubende, selbstzersetzende Gift wurde langsam verabreicht. Zuerst schwand die Kraft und machte Platz für eine nicht enden-wollende, unsägliche Erschöpfung. Zuerst nur physisch, es lähmte mich. Meine Aktivitäten reduzierten sich nur auf die alltägliche Pflicht. Dann machte sich ein innerer Nebel breit, betäubte die Sinne, säte Chaos und tötete auch psychisch: allmählich senkte und legte er sich klebend-zäh auf die Seele.
…und die erzwungene Gabe wurde mit Abscheu und Verachtung entgegengenommen, denn sie machte ihrerseits schwach und klein. Sie täuschte Machtlosigkeit und Unmündigkeit vor und wurde, umrahmt von Vorwürfen und Schuldzuweisungen, empfangen. Sie führten zum Nichts, nur zur gegenseitigen Vernichtung!
Aber wer bist Du eigentlich?
Wie hätte ich Dich in einem Zustand der Selbstauflösung wahrnehmen sollen? Du warst da, hast mich beobachtet und studiert. Du verstecktest Dich im Dickicht der Ausweglosigkeit, einfach ganz still.
Du hast mir nachgestellt, über meine Regungen Bescheid gewusst. Hast Dich im Hintergrund gehalten und die Zersetzung beobachtet. Du hast gewartet…
Du wolltest nicht gesehen werden, noch nicht. Nahmst unbemerkt Platz in meinem Innersten ein. Du schobst alles bei Seite, was Dich am Bleiben hätte hindern können. Du hast Dich festgeklammert, Deine Krallen in meine Eingeweide versenkt, gelauert.
Du nutztest die Paralyse, um zu wachsen, hast Dich tief und fest eingenistet, fast unbeweglich…
Du hast Dich nur dann geregt, wenn die Starre Dich selbst in einen Zustand von Festigkeit zu versetzen drohte. Diese Härte durfte es nicht geben, denn dann wärst Du inmitten der Zartheit entlarvt worden.
Bewegen? Nur sachte, um unbemerkt den Raum einzufordern, den Du für Deinen Plan benötigtest.
Du wolltest nicht entdeckt werden!
Was wolltest Du erreichen?
Dein Eintritt in mein Leben blieb unbemerkt…
Vielleicht war es nur eine Symbiose, die Du angestrebt hast – ein Zusammenleben mit der Hoffnung auf gegenseitigen Nutzen.
Was glaubtest Du mir zu geben, während Du mein Leib aufgezehrt und die Nährstoffe für Deine Existenz stahlst? Was sollte ich von Dir empfangen?
Du musstest still und unbemerkt bleiben, denn das Trugbild der Verschmelzung brachte Dich in Gefahr! Aber Du konntest mir – so verborgen – Nichts geben!
So wechseltest Du die Symbiose gegen einen toxischen Zustand.
Warst Du auch am Ende angelangt?
Du bemühtest Dich noch Deine eitrigen Sekrete für Dich zu behalten. Dein Griff lockerte sich nicht und gab auch noch nicht nach; Du hast gezögert!
Diese Stille, die Dich umgab, und die Entrückung von Apathie ließen Dich zweifeln.
Symbiose ist nicht nur ein Ist- sondern auch ein Bewusstseinszustand. Sie wird wahrgenommen über das Phänomen des Nehmens und Gebens, aber Du gabst mir ja Nichts.
Was wolltest Du von mir?
Ich habe nicht verstanden; was wolltest Du mir geben? Du brachtest Dich und mich in Gefahr. Dich, entdeckt zu werden und Dein stilles Stalken gegen ein Hier und Jetzt einzutauschen und mich…
Ja, die Selbstzerstörung war in vollem Gange, die Rückzählung hatte eingesetzt…
Wolltest Du, dass es so endet?
Hast Du Dich selbst entschieden, Dich mir zu zeigen? War es eine bewusste Entscheidung, denn Du ertrugst meine, sich gegen uns gerichtete Ignoranz nicht mehr? Eine Ignoranz, die daran hindert, UNS wahrzunehmen?
Hast Du Deinen Boten auf den Weg durch Synapsen und tosenden Bahnen des pochenden Pulses gewollt ausgesandt?
Oder, war es nur ein zufälliger, versehentlicher Impuls, der seinen Weg an die Kreuzung bahnte, an der Abbadon[1] entfesselt werden sollte?
Ja, die Jagd wurde dort eröffnet…
Die Fanfaren riefen zu einem Ritt durch immateriellen Geisterlabyrinth …
Das widerspenstige Tier, das ich bestieg, trug mich durch das Moor aller Empfindsamkeiten. Jeder Schritt ein dumpfes Echo meiner Gedanken an Dich! Ein Widerhall meiner stummen Fragen! Ein Heraufbeschwören der Vergänglichkeit ohne Reue…
Im Morast die faulige Stille des Verwesens; ich brauchte Lärm! Ein Tosen, damit ich meiner nicht mehr besinnen konnte. Eine Hetzjagd nach Nichts als das Verstummen aller Gedanken…
…die Chimäre[2] streckte ihre Hände aus dem abgründigen Sumpf und riss mich nieder. Der gelähmte Atem rüttelte mich wach. Der zerrissene Emotionsvorhang flatterte in Fetzen…
Nicht das Getöse, die STILLE …
Ich glaube, Du hast es so gewollt:
Nun bist Du weg! Erleichtert und erschöpft vernahm ich dein fehlen. Du bist weg und gleichzeitig verlässt du mich nie. Ein Paradox einer ambivalenten Beziehung zwischen einem kranken Körper und gesunder Seele, dass sich zum Schluss als umgekehrt darstellt.
Du trugst ein Teil von mir davon.
Ein Stück von mir verwandeltest Du in ein pulsierendes Vakuum, in ein schwarzes Loch meiner eigenen Abgründe! Du hast mich verändert!
Ein Zurück für uns, gibt es nicht. Verblieben ist eine Leere ohne Antworten mit einer aufwallenden Gewissheit:
Ich brauche nicht das Getöse!
Ich brauche die Stille, um zu erkennen, wer ich war, um zu begreifen, wer ich bin und vielleicht noch zu erfahren, wer ich sein werde!
Danke!
(Golán Angéla Gabriella)
[1] Abbadon: Engel des Abgrunds, mythologische Figur der Bibel
[2] Chimäre:
- aus dem altgriechischem: Trugbild, Vision, Täuschung
- aus der griechischen Mythologie: ein Mischwesen Hirngespinst, Phantasmagorie
- aus der Genetik: ein Organismus, der aus genetisch unterschiedlichen Zellen bzw. Geweben aufgebaut ist und dennoch ein einheitliches Individuum darstellt
[1] Abaddón: Az alvilág angyala, héber, mitológiai alak a Bibliában
[2] Kiméra:
- ógörög: vízió, illúzió
- görög mitológia: egy szörnyalak
- biológia, genetika: olyan egyed, amelyet két vagy több egyedtől származó, genetikailag eltérő sejtek alkotnak, és ezek a sejtek megtartják a saját genetikai jellegüket