Tavaszváró
Hiába fedted hótakaróval
le puha pázsitjaid,
hiába van álarc
virágzó arcodon.
Ismerlek már,
átlátok a fátylon.
Lassan pergeted az idő
homokszemeit, de türelmem
végtelen tengere
nyugodt.
Ismerlek már.
Nem riaszt el ridegséged,
inkább veled játszom,
s élvezem e
fehérséget.
Nyugvó világodban is
meglátom a szépet,
a fagyban a melegséget.
Hát várok.
Színes ecseteimmel
madarak dalait lefestve,
zöldellő lombok
sűrűjébe merülve,
boldogan, hisz
ismerlek már.
Kacérkodsz.
Én pedig hagyom magam,
elkapom a titokban
szórt sugarakat.
Lakkcipőim már fényesítem
a keringőre,
fejemet a szédülésre.
Jó móka lesz, tudom,
mert ismerlek már,
kedves tavasz.
(Győri Nagy Attila)