Üres volt
Üres volt. Idő kellett,
és lassan tisztult a kép.
Felvérteztem erővel, mely
vonz, mint mágnes, erősen.
Tartalmat láttam szemében,
vágyat sugárzott felém.
Álom volt, vagy csak
képzeletem száguldott sebesen?
Játszottam a gondolatokkal,
együtt szaladtunk a réten,
kézen fogva hűsöltünk a fák
árnyékos tövében.
Újra benéztem, s a józanító
zuhany oly soká jött!
Hideg párája letaszított a földre,
hűvös leheletétől most is
rázkódva borzongok.
Kedves vágyak, mily gyötrőek,
lennék érzéketlen,
lennék mindörökre!
El kell távolodnom, bízni
az idő lassú kerekében,
talán most gyorsabb lesz a felejtés.
Újra és újra.
Átkozott képzelet,
majd a maró közöny.
Kit sajnál a szerelmes,
a tartalmatlan lehetőséget,
vagy önmaga magányát?
Átkozott képzelet,
maró közöny!
Önfeledt gyermekkor
Gyermekként sétáltam az erdőben,
ma a kullancsok az első gondolatom,
nem féltettem a ruhámat a nedves fűben,
testem szabadon mozoghatott.
Rugdostam a köveket, tapostam a sarat,
cipőm ára nem foglalkoztatott.
A fal épül szilárdan, egyre stabilabb,
a sok kőműves mind habarcsot hozott.
Nekem pedig muszáj vésőt vennem,
átütött résein levegőhöz jussak,
hogy romboljam, darabokra verjem,
kötöttségek nélkül újra fussak.
Önfeledt idők, béklyók nélkül.
Könnyen vesznek a dolgok,
s idő kell, mire feltűnik.
Visszakapni örök munka,
csak a halállal szűnik.
De én küzdök végtelen,
a visszacsalt mosolyokat átélni,
apróbb sikerek erőt adnak,
a pillanatokért megéri.
Örök körfogásban hiszek,
visszatér, mi elveszett.
Aggastyán gyermekként
csak fogd meg a kezem!
Önfeledt idők, béklyók nélkül.
Nem elég
“Hogyha képzeletnek szárnyain”
Utazom a végtelenbe, társammá
Szegődhet mind, ki vakmerő,
Ki elbúcsúzna pillanatokra
A hétköznapok aszfaltjától.
Nem ígérek semmit, csak
A kalandot, a lehetőségek
Parttalan óceánját, az álmok
Éledését, a vágyak célba jutását.
Mi vagyok én? Varázsló?
Ó, nem, csak egy költő,
Kinek útja végtelen,
Szárnyalása fesztelen,
Messze visz, hát jöjj velem!
Mi vagyok én? Nagyot mondó?
Ó, igen, és még nagyobbat gondoló,
Határokat áttörő,
Falakat ledöntő.
A világ kell nekem,
Mindenestől, kifordítva,
Felrázva és színesítve,
Rabigáktól mentesen,
Álmokkal teli, édesen!
“És ez, és ez, hajh, nem elég nekem.”
Működött a kémia
Egy pillantás elég volt.
Mosolyt csalt szemembe, s szívem szaporább verésén
éreztem, ez most különleges, ez valami más.
Talán az arca kedvessége, nézésének bája,
talán karcsú termete, lágy mozgása.
Amikor érzem, működne a kémia.
Elgondolkodtat reakcióm, de
már tudom, nincs magyarázat,
ez csak az élet ritka csodája,
Istennek szóló imáim hálája.
Vagy tán az a csodás türkiz pulóver,
ahogy uralja a teret, kiemelve szeme kékségét.
Nem kéne keresnem az okokat,
mégis izgatottan kutatom a válaszokat.
Amikor érzem, működne a kémia.
Elengedni oly nehéz, visszazökkenni
a valóság talajára, a realitásba.
Mégse szomorú lelkem, mert édes volt a látvány,
csoda voltál, türkiz virágszál.
Működött a kémia.
ünnepnapok
mint folyónak a vízesés, homoktengernek az eső
hol szivárvány ragyog a kékségben,
több szempárt vonz,
hol pipacs nyílik a réten,
ott felragyog a szív,
hol szamóca érik bokrok tövében,
édesebb az élet
a hétköznapok szépségére
is kell néhány korona,
mint dobostortára a cukormáz,
mint zsíros kenyérre a hagyma
ami értelmet ad a várakozásnak,
tartalmat az emlékeknek,
reményt a találkozásnak,
ünnepi ruhát a léleknek
mint folyónak a vízesés, homoktengernek az eső
jéghideg
mikor őszinte pillantásra vágyom
szemedben csak falakat látok
a tiszta tekintetet várom
érintésed könyörtelenül rideg
áthat a közöny, maró hideg
csak játszol velem, de minek
szavaid mögött a komor
valóság némán szorong
jégből készült szobor
pálinka volt
homályba vesző célpontok
kergetőznek elűzve a realitás
földhöz kötött egyensúlyát
elvesző látkép
vakmerő játék
egyensúlyom libikóka
a kitűzött határ csalóka
érzékeim megtévesztve
de a reményt el nem vesztve
kapaszkodok belétek
makacs hangok
józan vagyok
vagy talán már hazudok
agysejteket pusztítok
bírom még, nyugalom
önmagamat uralom
önámítás mesterfokon
s ha már táncol a plafon
beindul a lejtmenet
a jókedv szerfelett
jő a sok vigadalom
mennyit ittam letagadom
csak az üveg árulkodik
üresen rám kacsint
pálinka volt
házi mind
Szemfényvesztés
Szokatlan formák buja
Egységében rejtőzik
Meg csendben, ami
Fontos, ami képvisel
Értéket, tartalmat
Nyilvánvaló a csalás
Vakon is feltűnik az
Eltervezett átverés
Szemem biztonságos
Tükrében nem
Él meg sokáig
Senki, ki becsap
Ünnepi fények
Derengő emlékek lapjai közt
Ízlelem az ünnepbe öltözött utcák
Szórt fényeiből születő hangulatot.
Karácsonyi varázs,
Illatok, ízek, imák.
Végtelen ragyogás mellett
Ismeretlenre mosolyog szívem,
Lépteim lassítva élem
Át a hideg melengető mámorát.
Girlandok, füzérek, csillagok,
Így most én is boldog vagyok.
Talán lassan fakul emléke,
Átmeneti szépsége
Sokáig kísér, ezt kérem.
(Győri Nagy Attila)