utolsó remény
halálos ágyon
elkönyörgött imákkal
bízunk bármiben
Magánkozmosz
Egy csak általam ismert világ,
benne harcok folynak szüntelen,
ahol kék az ég és zöld a fű,
s mégis minden színtelen.
A végső béke a cél, s ha meglelem,
megijedve töröm darabokra szét,
mert mi végre e nagyon rövid,
gyarló emberi lét?
Küzdeni kell, új csatákat keresve,
hogy forrjon a vér,
szomjas a kíváncsiság, itasd,
nem elég, nem elég még!
A gondolatok nyugtató szabadsága
letöri a nehéz láncokat,
határok nélkül szállhatnak,
szőhetnek bármilyen álmokat.
Én lehetek a jóságos,
rászorultnak adakozó,
vagy maga a gonosz,
mindenki mással hadakozó.
Ha kedvem tartja, egy
fenséges, nagy hatalmú uralkodó,
vagy csak szegény koldusok
közt napot lopó, unatkozó.
Énvilágom toleráns, magamat
szélsebesen feloldozó,
bűneimet megbocsátó,
ráncaimat kisimító.
Önkritikus, és másokat is megítélő,
morzsáira szedve kritizáló,
de ha olyan a kedve,
az egész világot elfogadó.
Szabad a játék, s ez csak az enyém,
magánkozmoszomban a remény,
büszke lehessek bármire,
csak maradjak szerény!
Ha nyitott kapukat tárok feléd,
az út szabad, járható,
gyere közelebb, a tiéd itt
minden, mi látható.
Vedd el két marokkal,
mit engedek,
használd ki, ritka alkalom,
de most lehet.
Ameddig élvezem,
szabad a csók, szabad a vásár,
kapd el a lehetőséget,
ne most hátrálj!
Ha bátor vagy, elérthetsz a falig,
én szedtem köveit, s építettem
biztonságul, fék gyanánt,
a külvilágnak szépítgettem.
Itt a pont, hol nincs tovább,
mögötte csak a magány,
a privát álmodozó,
kinek élete talány.
Egy dolgot viszont megsúgok,
semmi sem törhetetlen,
nincs olyan bástya, sem fal,
mi bevehetetlen.
(Győri Nagy Attila)