Az ötletember
István magyartanárként azt a feladatot kapta az iskolája igazgatójától, hogy írjon egy karácsonyi színdarabot, de kétségbeesetten keresgéli az ötleteket, komoly írói válságban szenved.
– Mit írjak, mit is írjak? Jól van, gondolkozzunk csak! Egy karácsonyi színdarabnak kell lennie. De miről szóljon? Úgy értem, mi újat írhatnék én? Mi az, amit nem látott már mindenki legalább ezerszer? A kis Jézus születésének éjszakája? Nagyszerű történet, az biztos, de már megírták! Valami egyszerű kellene, mégis mély tartalmú. Valami megható, de izgalmas és mai téma! Valami olyan, amit a gyerekek könnyen meg tudnak tanulni.
Belép a szobába a felesége, telefont tart a kezében. István édesanyja van a vonalban… tudni szeretné, hogy mikor van a fiának egy kis ideje az ünnepek alatt, szeretné meglátogatni őket. István azonban nem figyel, szórakozottan, magában motyogva kopog egy tollal. Majd felemelkedik a székből, hangosan elmélkedni kezd:
– Megvan! Egy musicalelőadás a jászol körül, éneklő állatokkal! Nem, ez nem kivitelezhető! Mondd meg neki, hogy majd visszahívom! – veti oda foghegyről a feleségének.
Belép a szobába István fia és a lánya, egymással veszekednek, amint az apjuk felé lépkednek. István véleményét szeretnék kikérni a karácsony igazi szellemiségével kapcsolatban, de az apjuk nem figyel rájuk. A fia szerint a karácsony lényege az, hogy minél több ajándékot kapjon. A lány szerint megjátszás az egész, rég nem látott rokonokkal kell jópofizni. Amikor a vita egyre hangosabbá válik, István elhessegeti őket, a gyerekek sarkon fordulnak, kimennek. István tovább morfondírozik magában:
– Tudom már! A főszereplő meghal, és a mennyországban két angyallal találkozik, akik visszaviszik őt az első karácsony előtti időkbe, aztán visszatér a jelenbe, és az élményéről ír egy regényt, ami sikerkönyv lesz. Jaj, neee, ez sem jó. Túl teológiai. És persze túl kereskedelmi is.
Újra belép István felesége.
– Drágám, ne haragudj, hogy megint zavarlak, de szükségünk van néhány dologra a boltból. Lemennél bevásárolni?
– Miért is ne? Úgysem jut eszembe semmi használható ötlet. Talán a friss levegőtől ihletet kapok – válaszolja kelletlenül István.
Úton a bolt felé István teljesen a saját gondolataiba feledkezik, azon töpreng, hogy fel kellene dolgoznia Charles Dickens Karácsonyi énekét. Csak ez annyira kiszámítható. Beöltöztethetnék a gyerekeket angyalnak, aztán énekelhetnének. De ezt már megcsinálták. Már mindent megcsináltak! Maradt egyáltalán valami eredeti ötlet a karácsonnyal kapcsolatban?! Miközben magában morgolódik, észre sem veszi, hogy egy szegény hajléktalan egy kis aprót szeretne tőle kérni. Ahogy arról sem vesz tudomást, hogy egy kislány kétségbeesve szólítja meg, hogy nem látta-e az elveszett kutyáját.
István megérkezik a boltba. Egy eladó áll a pult mögött, néhány vásárló sorban áll a pénztárnál. István a listája alapján levesz néhány terméket a polcról és beteszi a bevásárlókosarába, közben magában motyog.
– Tehát a téma a karácsony. Gyerekek szerepelnek benne, úgyhogy könnyen tanulhatónak kell lennie. Habár játszhatnának benne felnőttek is. A tanárok lennének a juhászok, a titkárnő alakíthatná Máriát. Előadhatnák a menzán vagy a tornateremben. Ááá, mindkettő túl kicsi!
Közben egy idős hölgy megkéri Istvánt, hogy segítsen neki levenni egy terméket a legfelső polcról, de a férfi a saját gondolataitól meg sem hallja a kérést.
– És ez milyen ötlet? A II. világháború idején járunk. Egy bátor katona, akit Józsefnek hívnak, önként jelentkezik, hogy felderítse az ellenséges csapat táborát karácsony éjjelén. Nincs olyan méretű terem egy iskolában, ahol elő lehetne adni ilyen jeleneteket!
Hirtelen eszébe jut, hogy miért is jött le a boltba, gyorsan leellenőrzi a listát, hogy mindent betett-e a kosarába, majd odamegy a pénztárhoz, ahol az előtte álló nő termékeit üti be a pénztáros. A nő leszámolja a pénzt, észreveszi, hogy nincs nála annyi. Körbenéz, majd kérőn Istvánra pillant, aki magában mormogva áll mögötte. A kasszás is Istvánra pillant, hosszú, súlyos csend áll be, István közömbösen néz maga elé. A nő kénytelen kivenni néhány árut a kosarából, majd csalódottan távozik.
István odalép a pénztároshoz, és így szól hozzá:
– Ezt milyen ötletnek találja? Két testvér elalvás előtt azon elmélkedik, hogy a napkeleti bölcsek honnan tudták, hogy milyen ajándékot vigyenek a kis Jézusnak. Aztán azt álmodják, hogy akaratlanul is ők lesznek azok, akik segítenek a bölcseknek a megfelelő ajándék kiválasztásában.
– Tavaly nem ez volt? – kérdezi a kasszás.
– Úúúú, tényleg, azért tűnt olyan ismerősnek!
– A karácsonyi színdarab megírásával bajlódik, ugye?
– Igen, így van, már kezdem kétségbe vonni, hogy maradt-e egyáltalán valami jó, eredeti ötlet. Szerintem már minden jó témát elsütöttek, amit csak lehetett.
– Biztos vagyok benne, hogy Önre fog találni a megfelelő téma. Van úgy, hogy az ember annyira keresi egy bizonyos kérdésre a választ, hogy észre sem veszi, hogy az ott van az orra előtt.
István elutasítón néz rá, fizet, megragadja a csomagját és így szól:
– Igen, igen, persze… És mit szól ehhez: karácsony a dzsungelben?! Lehetnének majmok, trópusi virágok, óriás vörös hangyák… több ezer! Hittérítők menekülnének a bennszülött kannibál törzsek elől…
– Legyen szép napja, uram!
István kilép a boltból, magában morfondírozik, elindul hazafelé, félúton megtorpan. Látszik, hogy megvilágosodik az elméje.
– Ez őrület! Segítségre van szükségem! Azt hiszem, hogy imádkoznom kellene.
Letérdel, imára kulcsolja kezét, felfelé tekint.
– Uram, ez a Te történeted… kérlek, segíts meg egy jó ötlettel! Tudod, valami olyannal, ami egyedülálló, és nagyszerű előadást lehetne belőle csinálni. Ámen.
István reménnyel a szívében hazamegy.
Hajnali három óra van, István az íróasztalánál ül, fejét az asztalon pihenteti, gondolkodás közben elaludt. Összerezzen, felriad álmából. Felkelne az íróasztaltól, de észreveszi, hogy valami írás van az írógépbe befűzött lapon.
– Ezek szerint írtam valamit? Mi ez?
István olvasni kezdi a szöveget.
„És adák néki az Ésaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván, arra a helyre nyita, ahol ez vala írva: Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.”
– Nem is emlékszem, hogy ilyent írtam volna. Uram, mit jelentsen ez?!
A szobában furcsa fényjáték kezdődik, István napjának szereplői látomásokként jelennek meg. Először belép István civakodó fia és lánya.
– Apa, kicsit összezavarodtunk ezzel a karácsony szellemisége dologgal. Miről szól ez az egész?
Kimennek, mielőtt István bármit is felelhetne, majd sorban bejön a hajléktalan, a kutyáját kereső kislány, az idős hölgy a boltból, és a nő, akinél nem volt elég pénz.
Szemrehányóan néznek, majd mind kimennek, és besétál a pénztáros.
– Van úgy, hogy az ember annyira keresi egy bizonyos kérdésre a választ, hogy észre sem veszi, hogy az ott van az orra előtt.
Ő is kimegy, István magára marad.
– Te jó ég! Uram, hogy én milyen bolond voltam! Annyira el voltam foglalva azzal, hogy hogyan tudnám bemutatni az ünnep szellemiségét, hogy észre sem vettem a körülöttem lévőket és a lehetőségeket, hogy szeretetet adhassak! Adj nekem még egy esélyt, Uram! Soha többé nem szalasztok el egyetlen pillanatot sem, hogy figyeljek másokra. Most, itt el is kezdem. A saját családommal! A családommal?
Felpattan a székből, ekkor István látomásában megjelenik az édesanyja, és feddő hangon így szól:
– Fiam, remélem kellemesen telik a karácsonyod nélkülem… de ne is aggódj miattam… szépen, csendben ünneplek majd… egyedül… a kicsi, sötét lakásomban, ahol senki sem látogat meg… talán felhívsz kellemes ünnepeket kívánni, de ne érezd egyáltalán kötelességednek!
István édesanyja megfordul, kimegy. István az édesanyja után kiált:
– Istenem! Ne aggódj, Anya, biztos lehetsz benne, hogy nem karácsonyozol egyedül, nálunk leszel a szeretet ünnepén! Hé, várjunk csak… ez jó… ez nagyon jó…
Leül és elkezd gépelni.
(Herczeg-Vecsei Katalin)