A mi Petőfink
Ma Petőfi Sándorra emlékeztünk az alkotócsoportban, melynek 2016 óta vagyok tagja. Amikor szóba került, hogy hova is született költőnk 1823. január 1-jén, Katika – aki magyartanár – határozottan állította, hogy egy kiskőrösi parasztházba, ahol egy kicsi, fekete hajú asszony kiáltott föl, míg vajúdott. Szlovákul jajongott, mert ugyan magyarul beszélt napközben, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakította föl benne.
Egy másik tanárnő szerint – aki Erdélyben született és ott is kapott tanári diplomát, tehát valószínűleg más forrásból merített – maga a költő Kiskunfélegyházát vallja szülőhelyének, ahová a lexikonok szerint csak kétéves korában költöztek. És hogy miért is? A tanárnő magyarázata szerint 1820 körül Kiskőrös tisztán szlovákok által lakott település volt, és a költő hovatartozását akarta kifejezni azzal, hogy gyermekkorának színhelyét nevezi szülőhelyének. Mert Kiskunfélegyházához köti majd a kis Petrovicsot a gyermekkora, hol bal kézzel dobta a labdát, és nem volt hallása, ha énekelt.
Amikor ő itt tartott a történetmesélésben, én csendesen megjegyeztem:
– Marikám, szeretném megemlíteni, hogy Petőfi Sándor szülőhelyéért való harcból szülőfalum, Jakabszállás sem maradhat ki. Az első írásos feljegyzések erről Somfai György, Jakabszállás egyik legelső tanítója nyomán veje, Palánkai István igazgató-tanítótól származnak: Derdák György – Jakabszállás 104 éves korában meghalt tanítója –állította, hogy Petrovicsék Kiskunfélegyházáról Kiskőrösre – inkább a tényleges lakóhelyükre, Szabadszállásra –igyekezvén Jakabszálláson haladtak át. ( Jakabszállás ekkor még nem volt önálló település, a jakabi földek „Szabad-Jakabszállás” néven, a szabadszállási redemptus gazdák által megváltott területként, mint még felosztatlan földbirtok, közös legelőként szolgált a szabadszállási birtokosok, köztük a Petrovics család jószágai számára). Rövidebb út nem lehetett Félegyházáról lakóhelyükre, Szabadszállásra, mint a Jakabszálláson át vezető út. Itt, az 54-es út menti régi cseretelep helyén lévő csárdában szálltak meg, és itt született meg 1823 szilveszter éjszakáján Petőfi Sándor. A jakabszállási öregek ezt hittel vallják. Ezt táplálja az a sok leírás, legenda, mely Petőfi Sándor születését úgy írja le, hogy az útközben egy csárdában történt.
Beszélgetőtársaim meglepődtek, de nem mondtak ellent… valóban többször felmerült már az a verzió is, hogy a kocsi rázkódásától vajúdni kezdő asszonnyal meg kellett állni útközben egy csárdában, ahol fia meg is született. Mivel ekkor még Jakabszállás nem volt önálló település, nem jegyezhették be születési helyként, ezért édesapja később ott anyakönyveztette, ahová evangélikusként tartoztak – vagyis Kiskőrösön.
Beszélgetésünk ezután Petőfi Sándor gyermekkorára terelődött, amiről Katika, mint magyartanár sokat tudott. Elmondása szerint alig ötévesen már megkapta első olvasás- és írásleckéit. Apja – szerteágazó üzleti vállalkozásai, ismeretsége és rokonsága szerint, és anyagi helyzetétől függően – gyakran változtatta fia iskoláit. Elemi iskoláit Kecskeméten végezte – édesanyja rokonainál, Hrúz Mihály családjánál lakott –, ez akkoriban 3 évfolyamot jelentett.
Amikor idáig értünk a beszélgetésben, az alkotócsoport vezetője közbeszólt: „Hát nem Kiskunfélegyházán járt iskolába? Mintha azt olvastam volna…”
– Á, nem! Ezt könnyű megcáfolni – válaszoltam. Gondolj csak arra, hogy Petőfi verseiben szívesen használja a felső-kiskunsági tájszólást, vagyis az „ö” betűzést, mint például a „Hírös város az Aafődön Kecskemét” című versében. Bármennyire magukénak vallják a félegyháziak is a költőt, az ott élő jászok palócosan „á”-zó nyelvjárásának nincs nyoma a költő verseiben.
1831 őszén édesanyja elvitte a Tolna megyei Szentlőrincre, az itteni ágostai hitvallású evangélikus algimnáziumban iskoláztatták 1833 nyaráig. Atyja szívesen költött fia tanulmányaira, hiszen mint nagyra törő és sokoldalú vállalkozó nagy tervei voltak vele. Főként szabadszállási, de vidéki üzletei, bérletei: malom, mészárszék, vásárosbolt, vendégfogadó, korcsma, bormérés, csárdák bérlése mellett temérdek állatai és földbérletei is voltak.(Harkai Erikától tudom, hogy jószágaikat többek között Jakabszállás területén is legeltették.) Petrovics István nem mindennapi szerencsével vállalkozott.
Az 1833–1834. iskolai évre az evangélikusok pesti gimnáziumába vitték, a következő évet szintén Pesten töltötte, a piaristák gimnáziumában, majd 3 iskolai évre Aszódra került, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű, szorgalmas tanulónak bizonyult. Az aszódi evangélikus algimnáziumban a kis diák elolvasta az iskola könyvtárának majd minden kötetét, elég jól megtanult latinul és németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy tanára őt bízta meg, 1838 nyarán, az év végi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú versben oldotta meg feladatát, s háromévi aszódi iskolázása után a legszebb reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon nagy szomorúság várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, pöreit elvesztette, az 1838. évi tavaszi árvíz végzetes kárt okozott vagyonában. Most már csak szűkösen áldozhatott fiára.
Petőfi Sándor 1838 őszén beiratkozott a selmecbányai evangélikus líceumba; az elsőéves rétorok közé vették fel. Tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett. Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, új iskolájában hanyag tanulónak mutatkozott. Egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem beszélt magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta benne.
A költő a magyar önképzőkörben lelkesen szavalt, bírált, verseket írt, részt vett az irodalmi vitákon; sokat olvasott, főképp Gvadányi József, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály munkáiból, és a színészet iránt is fellobbant érdeklődése. Buzgón látogatta a városban időző német színészek előadásait, esténként elmaradt hazulról, s hogy karzati jegyét megválthassa, pénzzé tette holmiját. Házigazdája rossz szemmel nézte kimaradozását, bevádolta tanárainál, atyját is értesítette. Tanárai megdorgálták, apja fenyegető levélben fejezte ki méltatlankodását. Tanulópályája rosszul végződött. Pánszláv tanára az 1839. február elején tartott félévi vizsgálatok alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, a többi tárgyból is gyönge eredménnyel vizsgázott. Atyja most már sorsára bízta, megtagadott tőle minden támogatást. Megkezdődött vándorélete. Az iskolából kimaradt, csikorgó téli időben elindult Pest felé.
Nyugtalan kóborlásai során a szegénység és a tehetség hajtotta. Vándorszínészként tengette életét, és közben sorra születtek csodás versei…
Milyen jó, hogy Vörösmarty felismerte zsenijét és felkarolta!
S mit mondott róla Esterházy Péter? – kérdezett közbe Attila, az alkotókör vezetője. „Ha élne: légtornász volna.” Talán fiatalos mókázó kedve, diákos “csínytevései”, veszélykeresése alapján gondolta, hogy a levegő ura lenne. Hisz a szabad szárnyalás volt mindene… a szárnyalás, amely lassan tetterős forradalmárrá tette, és a szabadság harcosává vált.
A többit már a történelemből ismerjük: az 1848-as szabadságharc idején tanúsított hősiességét, az erdélyi harctéren történteket. Marosvásárhelyről 1849. július 30-án indult el, hogy Bem tábornok csapataihoz csatlakozzék, 31-én reggel Segesvár táján elérte az oroszokkal küzdő honvédeket; és még aznap délután eltűnt a csatatéren. Vajon egy tömegsír nyelte el, amikor az orosz ezred szétszórta Bem seregét, vagy fogolyként orosz földre hurcolták?
Örök talány marad…
(Holécziné Tóth Zsuzsa)