A nagybetűs élet
Érettségi bankett napja volt, az utolsó igazi nyár, „a nagybetűs élet” kezdete előtt. Mindenki átment mindenből, bár Irén esetében erre nem sokan fogadtak volna – de úgy látszik, a magyartanár úgy volt vele, inkább átengedi, minthogy még egy évet küszködjön a kisasszonnyal. Ha sejtette volna, hogy a lány – leendő anyósa protezsálására – ősztől már napközis nevelő lesz egy falusi iskolában, és a tanítóképzőbe is „bedugják” levelezőre, biztos megvágta volna. De hát jövőbelátó képességgel nem rendelkezett a tanár úr.
Karcsi és Csaba már az esti buli előtt „alapozott”: fejenként egy-egy üveg pezsgőt ittak meg, mielőtt a vacsorára indultak. Gyerekkori jó barátok voltak, nagyon készültek az utolsó nyári szabadságukra, mivel még elsőben elhatározták, hogy az érettségi napján megpörgetnek egy földgömböt, és ahová az érettségin jobban teljesítő srác becsukott szemmel rábök a glóbuszon, oda utaznak majd. Nos, ennek ma lesz a napja, Karcsi lett a „nyertes”, neki kell majd böknie. Most, hogy a nap már közeleg, kicsit „finomítottak” a célkitűzésen. Anyagi megfontolásból csak egy Európa-térképen fognak választani, mert az elmúlt három nyáron keresett pénzből jó esetben 2-3 hét vonatos-hátizsákos túrára telik csak. De ez a tény nem szegte kedvüket, a lányok vidám éljenzése közepette vonultak be a Becsali csárdába, melyet erre az estére a 4/B lefoglalt.
Hiába volt a megható beszéd, az ajándékátadás Kriszta néninek, valahogy hihetetlennek tűnt számukra, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy valamennyien együtt üljenek. Persze, voltak fogadkozások, hogy nem így lesz, hogy évenként ezen a napon valamennyien újra eljönnek, de ahogy az est tellett, a pezsgős koccintások és az elfogyasztott sörök ellenére is egyre szomorúbb és hallgatagabb lett a csapat. Tudták, érezték, hogy a gondtalan éveknek vége. A lányok közül lesznek néhányan, aki továbbtanulnak, de a legtöbben néhány héten belül munkába állnak. A nyolcvanas évek elején még teljes foglalkoztatás volt az országban, tehát attól nem kellett tartaniuk, hogy közgazdasági végzettséggel nem tudnak elhelyezkedni, itt legfeljebb az lehetett a kérdés, kinek milyen szerencséje lesz. A fiúk – mindössze öten maradtak a 4. év végére, mert Antinak meg kellett nősülnie, mivel az igazgatóhelyettes Panni lánya teherbe esett tőle – azt tervezték, hogy az akkor induló számítástechnikai ügyvitelt ellátó cégnél együtt próbálnak szerencsét. Nem volt ekkor még személyi számítógép, még a bankoknál is csak írógépet meg Ascota könyvelőgépeket használtak, és az adatok rögzítésére hozták létre ezt a SZÜV-öt, ahová a pénzügytanáruk akarta beajánlani őket. Most tehát körbeülték Magdi nénit, és erről faggatták. Csaba és Karcsi arra szerette volna rávenni a többieket, várják meg az augusztus 1-et a munkakezdéssel, mert ők kicsit csavarogni akarnak. A kérdésre, hogy hová készülnek, Karcsi nevetve válaszolta: „Majd amit a gép dob, még nem dőlt el az útirány.”
Az éjféli záróra előtt még újabb négy üveg pezsgőt rendeltek, koccintottak a boldog jövőre, majd lassan, kisebb csoportokba verődve hazaindultak. Volt, aki taxit rendelt, de a srácok gyalog indultak el. Először azt tervezték, még benéznek a közeli szálloda bárjába, de azután Karcsi és Csaba meggondolta magát: közölték, hogy nekik még dolguk van, hiszen erre a napra tervezték a nyaralás helyszínének a kiválasztását. Elindultak hát a parkon át, a folyópart felé, mert Csabáék a folyón túli, új városrészben laktak. Vidáman tréfálkozva, egymást ugratva haladtak, amikor a városkapunál, a boltív alól kibukkant a villamos. Karcsi – kezében egy félig üres pezsgősüveggel – épp a síneken egyensúlyozott, amikor a lába lecsúszott, és beszorult a váltó meg a sínszál közé. Ijedt kiáltására Csaba visszafordult, majd rohanni kezdett, hogy lerántsa a barátját a sínről, de elkésett: a fékező villamos ellökte, mellkasával a peron szélére zuhant, lábfeje ottmaradt a jármű kereke alatt.
Amikor Csaba odaért, fájdalomtól végletekig eltorzult arccal, de a pezsgősüveget szorongatva hasalt a peronon. „Csak meg akartam viccelni a villamosvezetőt” – nyögte Karcsi, és elengedte az üveget, ami a lejtős peronon gurulni kezdett a Párizsi körút felé.
– Látod? Térkép nélkül is választottam úticélt: Párizsba megyünk – mondta, majd elvesztette az eszméletét.
Csaba a peron szélére rogyott, onnan nézte, amint a kiérkező tűzoltók nagy nehezen leemelték a villamos kerekét barátja szétroncsolódott lábáról, hogy a mentő el tudja szállítani. Kétségbeesetten próbált érdeklődni az orvostól, mik a barátjának az esélyei.
– Sorozatos bordatörést és súlyos mellkasi zúzódásokat szenvedett, és szinte biztos, hogy a bal lábát bokából amputálni kell – válaszolta az orvos és becsukta a mentő ajtaját.
A fiú kétségbeesetten nézett a szirénázva távolodó kocsi után. Fejében zakatoltak a gondolatok. Már tudta, ők ezen a nyáron biztosan nem utaznak sehová: a spórolt pénzüket valószínűleg barátja rehabilitációjára kell költeniük. A bankett okozta mámor szertefoszlott, és elkezdődött „a nagybetűs élet” – melyet úgy vártak, de nem gondolták róla, hogy ilyen kegyetlen tud lenni.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)