A visszakapott becsület – 2020

A visszakapott becsület

A római Termini pályaudvar kora reggeli forgatagában két nő igyekszik eligazodni az induló vonatok között. A magasabb, farmert és fekete pulóvert viselő huszonéves lány egy nagy bőröndöt cipel, az őt kísérő sötétbarna reverendás, negyvenes éveiben járó nő pedig kisebb hátizsákot fog a kezében, melyből egy ásványvizes flakon lóg ki. Mindketten a kiírást nézik. Végre feltűnik a táblán, hogy Budapestre az Eurocity a kilences vágányról indul.

– Gyere – fordul a lány Anasztáziához, az őt kísérő apácához. Keressük meg gyorsan a fülkét, amelyikben utazom. Fölrakom a bőröndöt, és utána még lesz időnk beszélgetni.

A nővér szó nélkül indul utána, arcán végtelen szomorúság tükröződik, látszik, hogy a könnyeivel küszködik. Közel három éve ismeri Zsókát – amióta a lány a római Szent István Zarándokházba érkezett –, de ez az első alkalom, hogy hosszabb időre el kell válnia tőle. Két kövér könnycsepp jelenik meg a szemében, melyek hamarosan utat találnak lefelé az arcán. Zsóka – aki éppen ekkor tér vissza a vonatfülkéből a peronra – vigasztalni próbálja:

– Ahogy lehet, jövök vissza!

– Féltelek! Azok után, ahogy eljöttél… Nem biztos, hogy szívesen látnak újra.

– El kell utaznom a húgom temetésére…

– Megértem… nehéz lesz nélküled.

– Ne sírj! Hamarosan visszajövök, nem akarom félbehagyni az akadémiát… és miattad is – tette hozzá lágyan, majd átölelte a lányt. Ne félj, nem engedem, hogy apám még egyszer…

– Én mindenkit elveszítettem! Ugye te nem hagysz el? Minden nap imádkozni fogok érted…

Az apáca kicsi, törékeny alakja a hosszú sötétbarna ruhában még légiesebbnek tűnt. Zsóka tudta, mennyit térdel majd a mellékoltárnál, és hányszor imádkozik majd azért, hogy visszatérjen. Hirtelen nagyon megsajnálta, és őszinte szeretettel ölelte magához.

– Tudod, milyen fontos vagy számomra… nem is tudom, hogy mertem három évvel ezelőtt nekivágni annak az útnak! De hát, ami otthon volt, azt már nem tűrhettem. Örökké hálás leszek neked, amiért felkaroltál…

Búcsúzkodásukat a hangosbeszélő szakította félbe. A két nő még utoljára megölelte egymást, de ekkor megszólalt a kalauz sípja, és Zsóka sietve felszállt. Ahogy a vonat gyorsít, Zsóka nézi Ani gyorsan távoldó alakját, és eszébe jutott, mennyi mindent köszönhet neki. Mély sóhajjal felhúzta az ablakot, megkereste a helyét, majd leül, és megkezdi tizennyolc órás útját hazafelé. Miközben a vonat elhagyja Rómát, megrohanják őt az otthoni emlékek, visszatértek félelmei, amelyeket igyekezett elfelejteni. Még mindig döbbenten és értetlenül áll húga öngyilkossága előtt, és megpróbál számot vetni azzal, mi minden vezetett oda, hogy nem tudtak jó testvérek lenni. Hosszan őrlődik magában a megváltoztathatatlan tényen: Annamari nincs többé. Elővesz egy könyvet, megpróbál olvasni, de gondolatai minduntalan visszatérnek az otthon történtekhez. Végül elhatározza: levelet ír halott húgának, kiírja magából mindazt, ami elől elmenekült évekkel ezelőtt otthonról. A levél, amelyet papír híján a magával vitt könyv belső borítójára írt, a következő volt:

„Kedves Annamari! Itt ülök a vonaton, útban hazafelé, és próbálom felfogni, hogy én most a te temetésedre utazom. Annyira képtelenség az egész! Furcsa, hogy épp te dobtad el az életed! Te, aki mindig mindent megkaptál, akit soha nem neveztek hálátlannak a szülei, akire soha nem mondták igazságtalanul azt, hogy hazug, akinek nem kellett kegyelemkenyéren tengődni, vagy az apácák cselédjeként élni az életét? De hát miért? Miért nem tudtad elviselni, hogy megpróbáltatások neked is járnak, miért nem tudtál azon túllépni, hogy egyszer téged is érhet csalódás?

Emlékszel? Tizenegy éves voltam amikor „az a dolog” megtörtént… Amit te láttál, de talán fel sem fogtál. A Gyula bácsi… Akkor, ott a kamrában… Részegen… Igen, elkövette mindazt, amit én csak napok múlva mertem elmondani anyánknak. Mert azt mondták, a becsületem csak addig tart, ameddig… És én azt hittem, azt gondoltam, ha titkolom, akkor nincs is. Azt hittem: az én bűnöm, hogy ezek után már nem lehettem ártatlan. Mit tudhattam én akkor még erről! Te nem álltál mellém, nem mondtad apánknak, hogy igen, úgy volt, te is láttad! Mert ott álltál a kamra ablaknál, amikor letépte és a számba tömte a bugyimat. A tekintetünk találkozott az ablakon át, de te elrohantál, elbújtál, és később sem segítettél! Ugye emlékszel? Apánk szíjjal vert meg, mert nem hitt nekem, azt mondta, hazug disznó vagyok, és egy héten át az ólban kellett aludnom: „Mert hazug disznónak ott a helye.”

Ettől kezdve a családban csak te voltál a kedvenc, a Kicsike, én meg annyi éven át csak kínlódtam otthon a szeretetlenségben. Nem anyánkat hibáztatom, ő sohasem mert ellentmondani apánknak. Elhatároztam, amint lehet, elköltözöm otthonról. De persze engem nem engedtek el Szegedre a képzőművészetibe, hogy ott kollégiumban lakjak. Közgazdaságiba kellett járnom, hogy mielőbb el tudjak helyezkedni a téesz irodájában. Bejáró voltam, hogy iskola után segítsek otthon a jószágok körül, vagy anyánknak a konyhán – miközben te mehettél az ének zeneibe, meg egy városi elit kollégiumba. Nem, nem akarok én a szemedre hányni semmit. Önző voltál, mint minden kisgyerek, akit elkényeztetnek, és talán észre sem vetted, mennyire fájt nekem, hogy téged ajnároztak, hogy körülötted forgott a világ. Ha neked volt fellépésed a kórussal, arra apu is mindig elment, bezzeg nekem még a ballagásomon se volt ott… „Most ellik a disznó, dehogy hagyom én itt, hogy mögpusztuljanak a malacok” – ez volt a kifogás, pedig a coca csak egy héttel később ellett.

 De nemcsak ez fájt. Tudtad, hogy én mennyire szerelmes voltam Imrébe, az „agronómus úrba”, aki annyit járt ki a téeszből apánkhoz alkatrészekért? Ő volt a reményem, abban bíztam, észrevesz, meglátja, mennyire rajongok érte. Miatta kezdtem el érdeklődni a szőlőnemesítés iránt… aztán jöttél te, hazarobbantál a kollégiumból, és azonnal flörtölni kezdtél az én szerelmemmel: forrónadrágban meg pántos holmikban jártál, dörgölőztél hozzá, mint egy cica – hát csoda, hogy téged vett észre, nem engem? Igen, a tiéd lett, a te párod – és most miatta, az ő hűtlensége miatt vetettél véget az életednek? Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Imre téged választ, kétségbeesett lépésre szántam el magam: mivel olvastam valahol, hogy Rómában, a Szent István házban kalocsai apácák élnek, akik magyar diákokat alkalmaznak háztartási kisegítőként és sofőrként, felhívtam a zárdát és jelentkeztem. Elmondtam, hogy rajzot és festészetet szeretnék tanulni Rómában, de a szállásért és élelemért cserébe szívesen dolgozok a zarándokszálláson. A zárdafőnöknő elfogadta jelentkezésemet, küldött meghívólevelet, amivel vízumért folyamodhattam. A következő fizetésnap reggelén összecsomagoltam néhány legszükségesebb dolgot, és úgy indultam el dolgozni, hogy tudtam: ahogy a bérem kifizetik, be fogok menni az elnökhöz, és azonnali hatállyal felmondok. Így is lett, a déli busszal már mentem is Pest felé, megvettem a repülőjegyet, és estére már a római zarándokszálláson aludtam. Tudom, a család értetlenül állt a történtek előtt, anyu később megírta, apu gyűlölködve közölte: „Ide ugyan vissza nem jön az a szajha – még ha térden állva könyörög, akkor se”! Az meg sem fordult a fejében, hogy a sokévi igazságtalanság után elkeseredésében, és a tanulás reményében tűnt el a nagyobbik lánya. Csak a rosszat feltételezte rólam.

 Rómában egy éven át a zárdában robotoltam – soha nem volt elég mély a hitem ahhoz, hogy egy ilyen helyen éljek, de mit tehettem? A szálláson négy másik alkalmazottal aludtam egy teremben, ahol az ágyakat csak 1-1 lepedő választotta el egymástól. A szállás ugyan tiszta, rendes, de igen puritán volt, hiszen elvileg itt csak a zarándokok laknak – általában 2-3 éjszakát –, magánéletről itt szó sem lehetett. Kevéske szabadidőmben rajzoltam, mert ahhoz, hogy az akadémiára jelentkezhessek, be kellett mutatni az eddigi munkáimat – a rajzaim pedig otthon voltak Magyarországon. Nyelvtudás híján nehezen boldogultam, az akadémiára való bejutásnak előfeltétele volt, hogy értsem az olaszt. Csak sodródtam, teltek a hónapok, amíg egy nap Anasztázia nővér fel nem felajánlotta, hogy megtanít a legfontosabb szavakra és kifejezésekre. Ezután az estéket együtt töltöttük a nővér szobájában. Szinte magam sem vettem észre, mikor váltak ezek az esti együttlétek egyre intimebbé: az apáca dicsérő szavak helyett egyre gyakrabban ölelt magához, ha egy-egy nyelvleckét jól oldottam meg, majd egyik este váratlanul letérdelt elém, átölelte a lábam, és úgy kérlelt: engedjem meg, hogy szeressen engem, hiszen egyikünknek sincs a világon senkije, és számára én a hiténél fontosabbá váltam. A helyzetem elkeserítő volt. Épp ez idő tájt sikerült elkezdeni az akadémiát a zárda anyagi támogatásával – ha nemet mondok, és beárulom őt a rendfőnöknél, mindkettőnket kidobnak a zárdából, és nem lesz, aki finanszírozza a tanulmányaimat. Hagytam hát, hogy a nővér elhozza kevéske holmimat a közös szállásról, és megossza velem a szobáját – és az ágyát is. Persze ezt a többi alkalmazott nem nézte jó szemmel: kiközösítettek, elkerültek a kertben és az ebédlőben is. Soha többé nem hívtak, ha a városba mentek, és még a templomban sem ültek velem egy sorba.

A ti számotokra szinte megszűntem létezni. Hiába írtam meg a címem, a zárda telefonszámát, hibába vártam a telefont. Igaz, az esküvőd előtt felhívtál, hogy elújságold, férjhez mégy az Imréhez, és olyan nagy lakodalmad lesz, amilyenről mindig is álmodtál, jöjjek haza megnézni. Meg hogy apu házat vett nektek a faluban, és kaptok kocsit is nászajándékba. Igen, akkor nemet mondtam, azt mondtam: nem hagyhatom ott a zárdát a zarándoklat idején, de valójában nem volt erőm hazamenni, és látni a húgom boldogságát annak a férfinak az oldalán, akit egykor tiszta szívemből szerettem. Két év telt el azóta. Már egészen jól beszélem a nyelvet, az akadémián kezdenek felfigyelni a tehetségemre, és most jött az a telefon: anya zokogva közölte, hogy a Kicsikénk öngyilkos lett, mert megcsalta a férje – jöjjek haza legalább a temetésre. Erre már nem mondhattam nemet, elindultam hát, hogy anya mellett legyek.”

A levél itt félbe marad, mert Zsóka megérkezik Budapestre, de az első otthon töltött éjszakán befejezi, és levélpapírra másolja a húgának írt vallomást. Másnap a városba utazik, hogy koszorúkat rendeljen, anyja pedig ez idő alatt takarít. Véletlenül leveri az útikönyvet, amelyben meglátja a levél piszkozatát. Beleolvas, és rádöbben, hogy mekkorát vétettek, amikor tíz évvel ezelőtt nem hittek Zsókának, elolvassa és lemásolja. Elhatározza, hogy a temetés után, a halotti toron fel fogja olvasni a rokonok előtt. Rengeteget szenvedett ő is, a lánya is – igazságot akar neki szolgáltatni. Visszaadni a becsületét.

A temetés rendben lezajlik, Zsóka koporsózárás előtt homlokon csókolja húgát, és elhelyezi a borítékot a koporsóban. Persze a rokonok pusmogni kezdenek – vajon mi lehet az, amit mellé temetett? – de aztán a koporsó lezárul, és a szertartás folyik tovább. A temetés után – falusi szokás szerint – a rokonok összegyűlnek a tanyán, hogy tort üljenek. Az anya megvárja, míg mindenki evett, ivott, majd közli: fel kell olvasnia egy levelet. Mindenki arra gondol, talán Annamária búcsúlevele vagy végrendelete. Feszülten figyelnek hát Bözsi nénire, aki akadozva, de elszántan, olvasni kezdi Zsóka húgához írott sorait. A döbbenet leírhatatlan, hiszen a lány nem titkolja az apácával kialakult leszbikus viszonyát sem – melyet a prűd vidéki rokonok nem tudnak elfogadni. A felháborodott tiltakozás hallatán nagybátyja szemébe mondja a tízéves korában történtek részleteit is. Az apa őrjöng: még mindig nem a családja mellé áll, hanem a két nőt hibáztatja, hogy megszégyenítették bátyját a rokonok előtt – és kikergeti őket a házból.

Zsókáék az éjszakát Imrénél töltik, aki apósa tiltása miatt nem vehetett részt a felesége temetésén. A lány a falujuktól távol keres munkát, a Herendi Porcelángyárban kifestőként helyezkedik el. Nem utazik vissza Rómába: édesanyjáról kell gondoskodnia, és ez fontosabb számára, mint a hírnév, melyet egy távoli országban elérhetett volna.

(Holécziné Tóth Zsuzsa)