Amerika messze van!
A feleség:
Lilianna valamilyen zajra ébredt. Nem tudta hirtelen, honnan jött a zaj, de mintha ajtócsapódást hallott volna. A hálóból kilépve bepillantott férje dolgozószobájába, és látta, hogy nincs a szobában, ahol az utóbbi hónapokban aludt, ha itthon volt. A földszint felé indult, de előtte még megnézte a fiúkat: mind a három békésen aludt – tehát ők nem okozhatták a zajt. A nappaliba érve felkapcsolta a villanyt, és szétnézett. Szinte azonnal észrevette az ebédlőasztalon a kocsikulcs mellett azt a fehér cédulát, melynek tetején egy karikagyűrű feküdt. A cédulán csak ennyi állt: „Elhagylak.” Hát megtette! – hasított belé a fájdalmas felismerés. Gyorsan a bejárati ajtóhoz rohant – hátha az csapódott be az imént, és még meglátja a férjét – de az utcán nem volt senki.
Lelki szemei előtt megjelent az előző esti veszekedés képe, amikor ő a vita hevében a dolgozószoba ajtajához lépett, és az mondta: „Na jó éjszakát!”- és bevágta az ajtót maga mögött. Szeméből hullani kezdtek a könnyek, és hangosan ezt mondta:
– Nem gondoltam, hogy ezek lesznek hozzád az utolsó szavaim!
Most csak állt tehetetlenül és kétségbeesetten, kezében a cédulát szorongatva, aztán lerogyott az emeletre vezető lépcső legalsó fokára. Próbálta összeszedni a gondolatait, végiggondolni az utóbbi hónapok minden eseményét. Hiszen azt, hogy a férje Amerikába készül dolgozni, már több mint két hónapja tudta – igaz, akkor is csak úgy derült ki, hogy segítségét kért tőle egy nemzetközi utaláshoz – de arról volt szó, hogy csak az ikrek tizedik születésnapja után utazik el – vagyis kb. három hét múlva. Szörnyű lelkiismeret-furdalást érzett, hiszen most már biztos volt benne, hogy ő üldözte el a tegnap esti veszekedéssel.
Zajt hallott az emeletről: a kicsi volt az, aki látva édesanyja könnyeit, maga is sírni kezdett. Lilianna kitárta felé a karját, és a kisfiú rohant le a lépcsőn, az ölébe helyezkedett, és kis kezeivel a mellét kereste, majd szopni kezdett. Ez a közelség mindkettőjüket megnyugtatta, az asszony letörölte a könnyeit, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Mit tegyen? Kora reggel volt, az anyját nem akarta hívni – neki éppen külföldi vendégei voltak, jobb ha nem zavarja – így arra gondolt, fölkelti az ikreket, és átmegy a gyerekekkel az anyósához. Titokban még abban reménykedett, hátha Bálint csak fogta a bőröndjét – amely már hetek óta összekészítve állt az ajtó mögött –, és átment éjszakára az anyjához.
Lili még magának is nehezen vallotta be, de anyósával jobban meg merte osztani a gondjait, mint az anyjával. Hiába volt negyvenéves és háromgyerekes családanya, még mindig tartott az anyja szigorától. „Engem úthengerrel nevelt az anyám” – mondta néha, de közben hagyta, hogy beleavatkozzon az ő életükbe is: először csak „besegített” az ikrek nevelésébe, aztán szép lassan átvette az uralmat. Főleg, amikor megszületett a kicsi, és Lili azzal volt elfoglalva, hogy őt ellássa – ekkor jelentette ki az anyja, hogy majd ő elintézi az elit iskolát a fiúknak, meg a különórákat, amikre el is hordta őket, de utána késő estig velük maradt, és matekozott, meg nyelvet tanult, hiába kérlelték, hogy fáradtak vagy éhesek. Lilianna eleinte örült, hogy leveszi a terhet az anyja a válláról – és mindig megvédte, ha Bálint berzenkedett, hogy túl sokat van velük a mama, és nem hagyja őket a maguk módján élni. Nem érezte, hogy az anyja tulajdonképpen nem hagyja őt felnőni, és irányítani akarja az életüket. Folyton duruzsolt, hogy Bálint kereshetne többet, és hogy miért nem megy vidékre vagy külföldre, mint a többi férfi a több pénz után. Pedig ekkor már volt szép lakásuk, sőt a gyerekek nevére is vettek 1-1 garzont Pécsett, hogy majd az egyetemi évek alatt legyen hol lakniuk. Dolgoztak ők mind a ketten – még ő is vállalt korrepetálást a gyes alatt – gyűlt is a vagyon szépen, lett két autójuk meg szép lakásuk, csak éppen a szeretet, az veszett el útközben.
Most, ahogy ott ült a lépcsőn, kezében az alvó kisgyerekkel, és végiggondolta, hogy mikor is voltak ők utoljára Bálinttal ketten együtt valahol, rá kellett jönnie, hogy több mint tíz éve már annak, hogy egymással tudtak törődni. Hiszen amióta összekerültek, hol a lakásra gyűjtöttek, hol a kocsira, azután meg orvosokra, amikor nem tudott teherbe esni. És amikor végre megszülettek az ikrek? Onnantól mindig volt fontosabb dolga, mint Bálint lelkének az ápolása. Hiába, őt így nevelte az anyja: szeretetlenségben, szigorú szabályok között, neki csak ez a minta jutott. Az anyja nem sokkal az ő születése után elvált a férjétől, és onnantól neki jóformán látni sem volt szabad az apukáját. Már tudta, hogy amikor Bálint vita hevében azt kiabálta: „Elmegyek Amerikába, mert nektek úgysem tudok eleget keresni”, az anyjára meg rá gondolt, és valószínűleg igaza volt. Most – mintha csak itt lenne a közelében, beszélni kezdett a férjéhez:
– Nem akartam, hogy elmenj, miért nem próbáltál meg Te is változni? Ha otthagytad volna a pesti állást, itthon kerestél volna munkahelyet, és itt lettél volna velünk reggel-este, mint minden más apuka, akkor megmondhattuk volna anyunak, hogy majd mi ellátjuk a gyerekeket, nem kell folyton besegítenie. De Te sem mondtad, hogy ez nem jó így, hagytad, hogy közénk álljon, nem harcoltál értem, a családodért, inkább elmenekültél. Mi lesz velünk nélküled?
Könnyeivel küszködve felállt a lépcsőről, kezében az alvó kisfiúval felballagott az emeletre, és lefektette. Próbálta tárcsázni a férje mobilját, de az ki volt kapcsolva. Ezután – hirtelen ötlettel – tárcsázta a repülőtér számát, és megpróbált érdeklődni, hogy az október 20-i New York-i 12:30-as járatról történt-e átfoglalás Kis Bálint néven tegnap este óta. Az információs előbb elzárkózott a tájékoztatástól, de kérlelni kezdte, hogy ő három gyermekkel maradt itthon, és tudnia kell, elutazott-e a férje, így végül megtudta, hogy Bálint már a lisszaboni gépen ül, amelynek onnan tíz óra körül lesz csatlakozása New York-ba.
Lassan letette a telefont, és csak ennyit mondott: „Végleg elveszítettelek”.
A férj:
Bálint elhelyezkedett a repülőn, hátradőlt és lehunyta a szemét. Maga sem akarta elhinni, hogy itt van, hogy elindult, hogy búcsú nélkül elmenekült otthonról – de a gép motorjai felzúgtak, és ő már tudta, visszafordíthatatlanul elindult az új élete felé. A feleségére gondolt és a fiaira, meg az özvegy édesanyjára, aki majd kétségbeesik, ha megtudja, hogy még a hagyatéki tárgyalást sem várta meg, és erős lelkiismeret-furdalást érzett.
„Istenem, hogy tehettem ilyet?” – gondolta magában. Azután Liliannára gondolt, aki az este azt vágta hozzá, hogy „Ha elmégy, isten látja lelkemet, elperelem tőled még a gyerekek láthatását is”, és elborzadt a gondolattól, hová jutott az ő házasságuk. Szegény apjának volt igaza, aki megismerve Lili anyját, és megtudva, hogy már a nagymama is egyedül nevelte föl a két lányt, és az anyósa is, meg annak a húga is egyedülálló, arra figyelmeztette: „Meglátod, ezeknek csak a pénzed kell, majd ha meglesz mindenetek, le is út, fel is út!” Akkor persze haragudott az apjára, hogy miért akarja őt lebeszélni erről a kapcsolatról – és a végén neki lett igaza.
Nem, nem ezt akartam! Én hajtottam, ahogy tudtam, a mérnöki iroda mellett esténként még otthon is terveztem, kivitelezést vállaltam, mentem a pénz után – mindig volt egy új igény: a második autó, a pénzes orvosok, a fizetős suli a fiúknak – de mit kaptam érte? Ha hazaértem, főzhettem magamnak, ha főtt ételt akartam: az anyósom az emeleten a fiúkat gyötörte, a feleségem korrepetált, és közben ringatta a picit, és ha szerettem volna leülni egy közös vacsorához, hogy egy kicsit beszélgessünk, az volt a válasz: „A fiúk már ettek, én meg fogyózok, hagyjál!” Nyaralás? Csak a legolcsóbb helyen, mert kell a pénz, és egyébként is: ”Jó az a kemping, hadd tanulják meg a fiúk, hogy ilyen is van.” És folyton a különórák meg a hétvégi programok a gyerekeknek! Magunkban sose lehettünk: vagy zsúrra mentek, vagy zsúr volt nálunk, vagy anyósom parancsára „Vigyük az 5 éves gyerekeket a szent koronát nézni, mert most ingyen van”. Mint egy versenyistálló! Az én kisfiaimnak nincs is gyerekkoruk.
Eleinte úgy gondoltam, ha majd eleget keresek és mindenünk meglesz, mi is úgy fogunk élni, mint más normális családok: együtt hozzuk-visszük a gyerekeket az iskolába, vagy ha akar, Lilike otthon maradhat a három gyerekkel, de ő erről hallani sem akart. Azt is megfizettem volna, ha bejárónő vagy bébiszitter járt volna hozzánk – de nem, „Az én otthonomban senki idegen nem takarít meg kutakodik” … igen, az „ő” otthonában! Hát most már az lett, csak a te otthonod, kedvesem. De én nem ezt akartam. Nem akartam elmenekülni, de nem lehetett ebből az ördögi körből kikerülni: a fővárosban jobban fizettek, de onnan szerte az országban vállaltunk munkát, és én nem tudtam naponta hazajárni. Így aztán hogy mondhattam volna, hogy anyósom hagyjon békén bennünket, hiszen „Csak segít, hogy bírnám nélküle a három gyerekkel?”, én meg ráhagytam, és gürcöltem meg ingáztam tovább. De most vége! Ha sikerül Amerikában jól beilleszkednem, talán keresek annyit, hogy itt is lesz lakásom, megteremtek mindent, és eljöhetnek ide utánam… mert az nem lehet, Lilikém, hogy végleg elveszítselek benneteket – gondolta még, majd a kimerültségtől elaludt, és álmában a fiúkkal játszott: valahol egy mezőn boldogan kergetőzött, és a felesége mosolyogva nézte őket.
Epilógus:
Bálint terve sosem valósult meg. Másfél évet töltött a Migrációs házban, nagyjából három havonként volt egy tárgyalása: előbb azért napolták el, mert elfelejtettek a kezelőorvosától igazolást kérni, hogy van-e mentális zavara. Azután nem rendeltek ki magyar tolmácsot – márpedig ő nem beszélte azon a szinten az angol nyelvet, hogy egy jogi procedúrát megértsen. Végül kiutasították, ami ellen fellebbezett, de azt újabb három hónap után elutasították, és anélkül, hogy a Migrációs házba visszatérhetett volna, már vitték is a repülőtérre. Ott kapta vissza a laptopját és a telefonját – melyek feltöltés híján nem voltak használhatóak, így senkit se tudott értesíteni, hogy hazatér. Két teljes napon át őrizték a repülőtéren, majd felszállították egy Bécsbe tartó gépre, ahonnan átszállással érkezett Budapestre. Vonattal folytatta útját Szegedre, a taxi este tízkor tette ki a házuk előtt. Előkereste lakáskulcsát, de mivel Lilian időközben kicseréltette a zárakat, nem tudott bejutni. Ott állt otthona küszöbén, lelkileg összetörten. Hosszasan csengetett. Az ajtót anyósa nyitotta aki, aki a távozása után betelepedett hozzájuk „segítség” címén, és teljesen befolyása alá vonta a lányát. Bálint habozott, egyáltalán beléphet még a saját házába? Végül csak annyit mondott: „Látni szeretném a gyerekeimet. Bemehetek?”
(Holécziné Tóth Zsuzsa)