Az élet megy tovább
Tibi harminc éven át ápolta odaadóan a feleségét. Végignézte a leépülését, és közben felnevelte közös gyereküket, Andrist. Ott ült a szülői értekezleteken, kísérte az osztálykirándulásra, és mindig megbeszélték a gyermeklét kis- és nagydolgait.
A fiúnak sem volt könnyű: amíg az osztálytársai közös családi kirándulásról, boldog tengerparti nyaralásról meséltek, csendesen hallgatta őket. Mivel soha senkit nem hívott születésnapi zsúrba, egy idő után már őt sem hívták. Azt hitték, beképzelt és magának való, pedig csak nem akarta senkivel megosztani, hogy ők bizony másként élnek. Miközben mások moziba mennek a szüleikkel, ő esti programként anyukája kimosott fáslijait tekeri föl, hogy másnap reggel még iskolába indulás előtt apukája könnyebben visszatekerhesse azt Vali mami lábára.
Három hónapja, hogy eltemették Valériát. Andris már felnőtt, és bár megviselte édesanyja halála, lelke mélyén tudja, megváltás volt számára. A két férfi most együtt üldögél a szobában, Tibi szeretne előhozakodni azzal, hogy neki van valakije – akivel már évek óta szeretik egymást –, és be akarja mutatni Andrisnak. Tudja, hogy a fia szerelmes, bízik benne, ebben a lelkiállapotban megérti őt.
– Olyan jó benneteket együtt látni Flórával! – mondja mosolyogva. – Örülök, hogy volt egy kedves és tüneményes lány melletted azokban a nehéz napokban.
– Igen apu, ő nagyon jól tudta kezelni a hangulatváltásaimat. Érezte, mikor kell hozzám bújnia, mikor tud a csókjaival vigasztalni, de hagyott időt nekem a gyász feldolgozására is. Neked ez jóval nehezebb lehet.
– Hát igen, kisfiam… egy férjnek eltemetnie azt, aki az első szerelme volt, aki fiút szült neki… nagyon kegyetlen dolog. Te tudod, milyen régen tisztában voltam vele, hogy nincs visszaút, hogy csak idő kérdése, mikor veszítem el őt. Tudtam, hogy rád számíthatok, de mégis voltak helyeztek, amikor nagyon magamra maradtam a bánatommal. Téged lefoglalt a tanulás, azután megismerted Krisztit, majd Flórát… Nagyon meglepődnél, ha azt mondanám, nekem is volt valakim, aki segített elviselni ezt a hosszú agóniát?
– Mi? Miket beszélsz? Hogy értsem ezt? – kérdezte Andris emelt hangon.
– Hát… nehéz erről beszélnem, de szeretném, ha megértenéd… amikor harmadikos voltál a Katonában… tudod, a Gábor anyukája, aki kétéves kora óta egyedül nevelte a barátodat… Szóval vele sokat beszélgettünk a gyerekeink problémáiról, meg az itthoni gondokról… és ez segített a hétköznapok elviselésében… azután szinte észrevétlenül egyre közelebb kerültünk egymáshoz…
– Mi? Azt akarod mondani, hogy miközben anyu ágyhoz kötött volt, és itthon szenvedett, te megcsaltad? És épp a haverom anyukájával? Nem akarom elhinni! Neeem! Ez nem az én apám! – kiáltotta, és kis híján sírva fakadt.
– Fiam… értsd meg… annyi éven át zokszó nélkül tettem a dolgom… anyukád többször is mondta, hogy ő megértené, ha lenne valakim…
– Jézus! Te anyának is elmondtad?!
– Nem, nem, félreértesz! Azt mondom, ő engedte volna, néha még biztatott is… de mivel gondoltam, hogy ezt csak miattam teszi, soha egyetlen szóval se céloztam rá.
– Akkor is! Aljas, szemét dolog egy haldoklóval szemben! Ha belegondolok, hogy én az „ő” palacsintáját ettem, és olykor még babusgatott is… „mintha a fiam lennél” – mondogatta. Nem, apa, ezt nem tudom elfogadni! Még ha egy idegennel tetted volna, azt is nehezen érteném meg, de ez olyan, mintha… mintha engem is becsaptál volna! Soha, de soha ne próbáld ezt velem megértetni, hallani se akarok róla!
– De kisfiam! Legalább gondold át… mi szerettük volna Andival, ha megértitek… ha már karácsonykor együtt ünnepelhetünk… és szilveszterkor pezsgőt bontunk a közös jövőnkre – és a tiétekre is Flórával.
– Na de apu! Hogy képzelted ezt? Már most megmondom: Flóráéknál fogom az ünnepet tölteni, és soha nem akarom ebben a házban, anyukám szobájában látni azt az asszonyt… többet a nevét se akarom hallani! Még hogy együtt pezsgőzzünk? Vedd tudomásul: többé az életben nem fogok pezsgőzni, nehogy arra a napra emlékeztessen, amikor ezt kérted tőlem.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)