Háládat
Ereszkedik mélyfeketén az est,
puhán susog a szatén, csendeleg
seregnyi gondolat, és fészket rak
verőereim ágán a hála.
Szerte ered bennem lüktetése,
együvé kulcsolja kezeimet
a temérdek, s köszönettel pereg
ajkamról a fohász fehér gyöngye.
Látom, belőlem mint emelkedik
fényesedve egy érzés az égig,
épp ahogy előtűnik virágok
kelyhéből az illat, s szíven csókol.
Betakar a mélyfekete este,
hálával gondolok életemre,
megpihen bennem a lélek szava,
s hallgatom, mit üzen az éjszaka.
(Horváth-Tóth Éva)