Hogyan választ egy mai lány? – 2020

Hogyan választ egy mai lány?

Eszter bőven benne járt már a harmadik trimeszterben, amikor összefutottunk. Kicsi, takaros pocakja, a terhességtől még inkább megszépült arca, az az öntudatos, fitos orra… hiába, mindig is Ő volt a legkedvesebb tanítványom! Megörültünk egymásnak, és beültünk egy presszóba a Bársony utca sarkán, közel a munkahelyéhez.

– Csak nem dolgozol még? – kérdeztem rögtön, arra célozva, hogy itt a munkahelye mellett futottunk össze.

– Miért is ne? Terhes vagyok, nem rokkant – vágta rá csibészesen, és látszott, hogy ő ezt így is gondolja. – Tudod, ki nem állhatom az olyan csajokat, akik végigszenvedik ezt a kilenc hónapot, miközben nyugodtan járhatnának kirándulni, élhetnének úgy, mint eddig. Én ugyan nem fogok otthon ülni és várni, hogy hopp, most jött egy fájás, gyerünk az orvoshoz!

Eszter mindig is ilyen volt, öntudatos, talpraesett vidéki lány – a szó jó értelmében. A középiskola után rögtön munkába állt – nem mintha a szülei nem teremtették volna elő a második gyereküknek is ugyanúgy a főiskolára valót, mint a bátyjának, de Ő ezt nem akarta: tanult és dolgozott, simán vette az akadályokat, és közben még versenytáncos is volt.

Elnéztem, ahogy kanalazta a gesztenyepürét, jóízűen eszegetett és mosolygott. Olyan belső mosoly volt ez, talán csak a terhes anyák sajátja: kicsit elrévedő, befelé néző, de azért éber, tettre kész.

– Mondd, Eszter, boldog vagy? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy szívesen mesélne.

– Ó, hogyne! András rendes, jó férj, már nagyobb lakást keresünk, hogy mire a babának kell a külön szoba, meglegyen. Tudtad, hogy új munkahelye van?

– Nem, ezt nem tudtam. Akkor csak azért jött ide dolgozni, hogy Téged megtaláljon? – kérdeztem, mert hallottam, hogy ez a fiú egy új kolléga volt, aki vigasztalni kezdte Esztert a Zsolttal való szakítás után, aztán addig-addig vigasztalta, míg végül rádöbbentek, hogy itt vannak ők egymásnak, és nyolc hónap múlva – éppen Valentin napon – elvette feleségül.

– Hát lehet!  – vágta rá rögtön, és mesélni kezdett a lánykérésről, az esküvőről, a külföldi nászútról és arról, mi mindent vett már meg a babának, aki lány lesz, és valószínűleg Jankának fogják hívni, bár az apja előbb Annát akart, de arról szó sem lehet, amikor a sógornőjét is úgy hívják!

Miközben mesélt, elővett a táskájából egy nagyon szép, merített papíron piros betűkkel megírt „hűségesküt”, amit a fiú a párnája alá rejtett a jegygyűrűvel együtt az első együtt töltött éjszaka előtt. Ez az írás a fogadalmán túl, mely szerint Esztert egy életre választja társául, József Attila csodaszép sorait is tartalmazza:

„Amióta megláttalak, illatosabb a mező,
És azóta tövis nélkül áll a büszke rózsatő”

– Eszterkém, ez nagyon szép – nyújtottam vissza a becses irományt. Mindig magadnál hordod?

– Nem, csak készülök András 35. születésnapjára egy albumot csináltatni az esküvő előtti életünkről, és ahhoz viszem a nyomdába. Egyébként van nálam néhány fotó is, mert egy esküvői képpel akarom lezárni, de még nem döntöttem el, melyikkel.

Ezek után elővette a fotókat az esküvőről – és én meglepődve láttam, hogy ez a fiú csúnya. Igen, így egyszerűen: ahogy ott áll, és fogja a derekát ennek a sugárzóan szép, csinos kicsi lánynak, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy külsőségükben mennyire nem illenek össze. Hirtelen eszembe jutottak Eszter eddigi fiúi, és arra gondoltam: nagyon-nagyon jó embernek kell lennie ennek az Andrásnak, ha Őt választotta.

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat – remélem, azért nem volt az arcomra írva a meglepődés a fotók láttán –, arról kezdett beszélni, mennyire másak voltak a korábbi kapcsolatai.

– Tudod, Endre még gyerekkori szerelem volt. A bátyám évfolyamtársa, őrült túramotorosok mind a ketten, szegény apu mondogatta is: „Eszter, ezek a fiúk nem természetes halállal fognak meghalni, az biztos”! Állása nem volt, már harmadszorra hagyta abba a főiskolát, és kitalálta, hogy Ő gyerekeket akar! De hát mire? Én tizenkilenc éves voltam, Ő huszonöt, se munkája, se lakása, az anyukája lakásának az emeletén osztoztak Dórival, a nővérével meg annak a kutyájával. Aztán ahogy szakítottunk, megtalált egy régi osztálytársát, aki szült neki három fiút. Istenem, milyen meggondolatlanok! Még mindig ott laknak Irmuska néninél, aki most már hat embert tart el.

Ekkor lett Anti az új fiúm, aki szép volt, mint egy görög Isten, gitáron játszott és imádott bulizni. Erdélyi volt, és folyton azt hangoztatta, ha majd összeszed némi pénzt, vissza fog menni Erdélybe. Ez mind szép és jó, de hát a pénz, az nem maradt meg a zsebében… és ha mégis visszamegy? Hát akarok én ott élni? Dehogy!

Szóval Anti ment, én maradtam egyedül, majd jött a Zsolti  – a kertészmérnök, akivel láttál a Barbi esküvőjén. Szerintem neki csak „pótlék” voltam a barátnője után, aki hat évi együttélés után hagyta el. Hiába lettem én szerelmes, Ő csak Judit után sóhajtozott, és végül visszakoldulta magát hozzá. Persze a lány két hónap után újból kidobta, de akkorra már itt volt nekem András … meg tudod: felmelegítve csak anyám töltött káposztája a jó! Ja, amúgy neki se volt semmije, csak a két diplomája, de jövőképe semmi. Sóhajtozásból nem lehet várat építeni.

– És András – kérdeztem közbe –, Ő más?

– Harmincöt évesen van lakása, nem az én öreg Suzukimmal járjuk Erdély útjait, hanem az Ő Volkswagenjével a francia tengerpartot, és ha épp úgy tartja kedvünk, Prágában hétvégézünk. De persze nem ez a lényeg, hanem az egyetértés, viszont ha van más is, az se lehet hátrány – nevetett rám vidáman, és én láttam rajta, hogy Ő most a „helyén van”. Azt hiszem, Janka baba jó helyre fog születni.

Vidáman búcsúztunk el, és ahogy ballagtam lefelé a metró lépcsőjén, eszembe jutott az Eszter által emlegetett Barbi… Istenem! Ez a lány tíz év együtt járás után is csak azért kezdte szervezni az esküvőjét, mert a barátnője férjhez ment.  Egy éven át tervezgette az esküvőt, melyen mindennek tökéletesnek kellett lennie: a ruha, a meghívók, a torta – amelyet azért nem lehetett marcipánnal bevonni, mert az nem teljesen hófehér, és így nem megy elég jól az élő orchidea díszítéshez – szóval minden, de minden aprólékosan megtervezve közel négy millió forintból, százhatvan személy számára. Legalább egy év szervezés – sírógörcs a munkahelyen, amikor kiderült, hogy az a sváb zenekar, amelyik a barátnője esküvőjén volt, éppen nem ér rá – veszekedés azon, hogy a fiú miért nem akar fehér átöltöző ruhát éjfél utánra, mikor a barátnő férjének is az volt, és sok-sok átidegeskedett éjszaka után megtörtént elsőként a polgári esküvő.

Emlékszem, Eszter már ekkor mondta: „Te, hogy ezek minek házasodtak egyáltalán össze? Láttad volna Rudi arcát az esküvőről jövet! Zsolti nem tudott egyetlen normális fotót sem csinálni róluk, ahol mosolyogni láttad volna a vőlegényt.”

Ezek után két hét múlva került sor a nagy falusi kivonulásra: gyalog a szülői háztól rezes banda kíséretében a templomba, majd a lakodalomra – majd nem egészen három hónap múlva a válásra.

Mint kiderült, a fiatalok az esküvő után sem költöztek össze, mert „majd a saját házunkba”, így aztán bizonyos napokon a fiú, ha edzése volt, utána az anyukájánál aludt – elméletben. A valóság viszont az volt, hogy a fiúnak fél évvel az esküvőjük előtt viszonya lett a barátja húgával, aki megértőnek bizonyult, hogy Rudinak el kell vennie Barbit, hiszen „tartozik neki ezzel”, mert a lánynak „élete álma” volt a nagy esküvő. Azt hiszem, céltudatos kis hölgy volt: ha döntésre kényszeríti a fiút, valószínűleg szakítanak. Így viszont megértőnek bizonyult, a háttérbe húzódott – de végig jelen maradt az életében.

Rudi állítólag két hónappal az esküvő előtt megpróbálta elmondani a menyasszonyának, hogy „el van bizonytalanodva”, de mivel Barbi lehurrogta, hogy „mit akarsz, már minden meg van szervezve, a meghívókat is kivittük”, nem firtatta tovább, és ment minden a maga útján egészen addig, míg az ifjú feleség rá nem jött, hogy a férje szinte kerüli az együttlétet, és kérdőre nem vonta.

Eszter és Barbi egyidős, valaha együtt táncoltak, együtt indultak neki az életnek, de amíg Eszter megtanult sütni-főzni, és megcsinálta munka mellett a diplomát, Barbi csak szép volt: hajfestés, szolárium, műkörmös – ez volt a visszatérő program.  Egy hercegnő, akit a szülei burokban tartottak, akinek természetes volt, hogy a fiúja a családjuk része: közös tengerparti nyaralások, közös vadászatok és iszogatások az apósjelölttel… nem érezte, hogy küzdenie kell, hogy egy fiút nemcsak megszerezni, megtartani is „művészet”. El sem tudta képzelni azt, hogy Őt el lehet hagyni. És azt hiszem, meg sem értette, miért.

Hogy fogadkozott szegény a válás idején: „mert én ilyet soha, senkivel nem tennék, hogy valakit elszakítsak a párjától” …aztán fél év múlva, amikor szülei elkezdték építtetni Barbi házát „csak azért is megmutatjuk a falunak ” alapon, szíve már a kétgyerekes építőmesterért repesett – akinek viszont csak az építés elején kellett, hogy a megbízást biztos ő nyerje el.  Az építkezés pénz híján elakadt, a mester úr pedig közölte: „dehogy adja ő föl az otthoni kényelmét, mikor az asszony olyan jól főz, és neveli a gyerekeket”.

Hosszú depressziós időszak – és két mellnagyobbító műtét – után most ott tartunk, hogy Barbi egy munkatársával él együtt, aki hét évvel fiatalabb tőle, és egy nyolcéves kapcsolatot rúgott fel miatta. A hölgy – aki ráadásul vezető annál a multinál, ahol ők dolgoznak – most bosszút esküdött ellenük, és közölte: kezdhetik küldözni az önéletrajzokat, mert Ő úgyis kirúgatja őket!

Már hazaúton a vonaton ültem, mire végiggondoltam a két lány történetét. Lám, mennyire nem mindegy, hogyan választ egy mai lány!

(Holécziné Tóth Zsuzsa)