Ő kiszállt Amerikában
A közelmúltban egy családregényt olvastam, melynek végén az anya halálos ágyán többek között ezeket a szavakat mondja: „Ő kiszállt Amerikában! Még el sem búcsúzott, úgy ment el! Ez nem szép tőle…” Amikor ezt olvastam, azonnal eszembe jutott egy történet, melyben a főszereplő nemcsak képletes értelemben, hanem a valóságban is kiszállt a hajóból Amerikában.
Igen, Benedek Erzsébet könyve juttatta eszembe András esetét, aki egy vidéki kisvárosban élt a feleségével és két lányával, egy maga építette szép házban. Jómódban éltek, mert vízvezeték-szerelőként nagyon sokat dolgozott, és mindent megteremtett a családjának. A lányok már középiskolába jártak, és András nagyon fájlalta, hogy vele már nem osztottak meg semmit. Sokszor napokig nem tudott velük beszélni, azt sem tudta, ha pár napra elmentek otthonról, vajon hol lehetnek. Esténként, amikor a munkából fáradtan hazatért, óvónőként dolgozó felesége ugyan vacsorával várta, de nem ültek le együtt az asztalhoz. Edit mindig a fogyókúrájára hivatkozott, és bevonult a nappaliba sorozatokat nézni.
Egy nap, mikor egyedül eszegette a vacsorát, elgondolkodott azon, hogyan is jutottak el idáig. Felesége egy kis faluban nőtt fel, a szorgos, de maradi gondolkodású szülők soha nem utaztak, nem költöttek nyaralásra, szinte soha nem volt náluk családi körben elköltött ebéd vagy vacsora. Apósa juhász volt, kint aludt a tanyán, csak ritkán jött be tiszta ruháért meg ennivalóért. Anyósa sosem dolgozott munkahelyen, de jószágokat tartott, óriási zöldségeskertet művelt, és onnan piacozott, hogy Editnek mielőbb lakást vehessenek a városban, és érettségire autót.
Andrásék másként éltek: édesapja középvezető volt a megyeszékhely Vízmű vállalatánál, anyukája földrajz-történelem szakos tanár – náluk természetes volt, hogy nyáron a „jugó” tengerpartra mentek, vagy Görögországban nyaraltak. Ezt a mintát látva őbenne az élt, meg kell teremtenie ugyanezt a gyerekei számára. Meg is teremtette, csak arra nem számított, hogy Edit ugyanúgy a fogához verte a garast, mint ahogy az édesanyjától látta, és nem hajlandó olyan „felesleges dolgokra, mint utazás pénzt kidobni”. Félt az autópályán, irtózott a repülés gondolatától, és legszívesebben otthon gubbasztott egész évben. Egyszer volt hajlandó elutazni vele Olaszországba, amikor a nagyobbik lány ösztöndíjjal fél évig Milánóban tanulta az olasz nyelvet, őt meglátogatták. András persze készült, hogy ha már annyit autóznak, elmennek Rómába, megnézik a Vezúvot, és fürödnek a tengerben – de Editnek ez sem tetszett. Azt a pár napot, amit ott töltöttek a lányuk albérletében, mosással – vasalással töltötte, és azon nyafogott, hogy itt nem lehet egy rendes ételt sem főzni, kénytelenek étteremben ebédelni.
András nem akart így élni. Nem akart megöregedni anélkül, hogy ne lásson világot, ezért az egyik ilyen magányos estén arra az elhatározásra jutott, ha Edit nem megy vele, hát majd utazik egyedül. A feleség közömbösen fogadta a bejelentést, azt válaszolta: „Ha már ilyen haszontalanságokra akarod elverni az örökségedet, menj csak egyedül, én azzal spórolok, hogy itthon maradok.”
Így is lett: ettől kezdve évente kétszer befizetett valamilyen külföldi útra. Az egyik ilyen törökországi nyaraláson összebarátkozott egy házaspárral, Ottóval és Pannikával, akik épp azt tervezték, hogy a következő évben karibi hajóútra fizetnek be, amivel bejárják majd az Egyesült Államok keleti partvidékét. Andrásnak nagyon tetszett az ötlet, elhatározta, hogy ha lehet, még többet dolgozik, és következő tavasszal ő is befizet arra az útra. A házaspár még örült is, legalább lesz egy ismerős a hajón. András hazatérve elmondta Editnek, hogy mit tervez, és kérte: legalább most az egyszer tartson vele. A feleség persze hallani sem akart róla, felelőtlennek nevezte, amiért „ennyi pénzt ki akar dobni”, és a lányait is az apjuk ellen tüzelte, mondván, hogy előbb mindkét lánynak lakást kellene venni, és majd csak utána „flancolni” ezzel az utazással. De András hajthatatlan maradt, és egyre inkább az motoszkált a fejében: ha ő egyszer kijut Amerikába, nem fog visszajönni! Keres valami munkát – jó vízvezeték-szerelőre ott is biztos szükség van –, aztán majd küldi haza a pénzt, hogy a feleség spórolhasson a lányoknak. Elhatározását tett követte: a neten talált egy miskolci munkaközvetítő céget, akik kétszáz dollár közvetítési díjért szereztek neki állást, és úgy tájékoztatták: nincs egyéb teendője, mint az utazás során Miamiban nem térni vissza a hajóra, hanem tovább utazni New Yersey-be.
Eljött az utazás ideje, András csatlakozott Ottóékhoz, és útnak indultak. Itthon egyetlen szót sem szólt arról, hogy nem fog visszatérni, de csomagjában ott lapult pár téli holmi is, és a laptopját is magával vitte. Repülővel utaztak Floridába, majd hajóra szálltak, ahol öt csodás napot töltöttek el, bár útitársai megjegyezték, hogy sokkal feszültebb most, mint a törökországi úton. Családi gondokra hivatkozott, mert nem akarta őket beavatni a tervébe. Elhatározta: amikor Miamiban kiszállnak félnapos városnézésre, ő azonnal elindul a repülőtérre, és majd csak a hajó indulása előtt fél órával telefonál az idegenvezetőnek, hogy ne várják. Kiszállásra készülődve döbbent rá, hogy városnézésre nem viheti magával a bőröndjét, ezért csak egy válltáskával szállt le: abba a laptopot és egy napi váltóruhát tudott elhelyezni. Idegességében az már nem jutott eszébe, hogy a laptophoz és a telefonhoz töltőt is vigyen magával. A hajóról leszállva Ottónak azt mondta, nem indul el a csoporttal a városba, mert egy unokaöccse itt él, és az majd érte jön.
Ott állt a kikötőben, nézte a távolodó csoportot, fejében cikáztak a gondolatok. Most döbbent rá, hogy itt áll „az új élet küszöbén”, nyelvtudás és térkép nélkül… Kissé megrettent a saját bátorságától, de azután keresett egy taxit, ami kivitte a repülőtérre. A gondjai itt kezdődtek: nem tudta, hogyan vegyen jegyet a belföldi járatra. Végül találomra beállt az egyik sorba, de nem értette meg, mit mond az alkalmazott, ezért odahívták a biztonsági szolgálatot. Azok persze rögtön az útlevelét és a vízumát kérték. András idegességében az összes iratát a földre ejtette, szerencsétlenségére a munkavállalási előszerződést is. A biztonsági szolgálat emberei egy fülkéhez kísérték, ahová fél órán belül kerítettek egy magyar tolmácsot. Az persze lefordította az előszerződést, mire közölték vele: mivel illegálisan akar munkát vállalni az USA területén, azonnal elszállítják egy migránsok számára New Jersey-ben létesített házba, ahol kivizsgálják az ügyét, és nagy valószínűség szerint kitoloncolják Amerikából. Laptopját és telefonját azonnal lefoglalták, hiába próbált érvelni a tolmácsnak, hogy őt a délután induló hajón várni fogják, neki a személyzetet értesíteni kell. Kérése süket fülekre talált, ettől teljesen elvesztette józan ítélőképességét: szabályszerűen dühöngeni kezdett. Orvost hívtak, és leszedálták, majd elindultak vele mentőautóval a tizennyolc órás útra.
Az útitársai értetlenül álltak az eset előtt. Több mint egy órát vártak a hajó indulásával, hátha csak eltévedt. Ottó annyit el tudott mondani az idegenvezetőnek, hogy András elmondása szerint őt egy rokona várja a kikötőben, ezért hamar arra az álláspontra jutottak, hogy kint akar maradni Amerikában. Ekkor hangzott el Pannika szájából, hogy „Még el sem búcsúzott, úgy ment el! Ez nem szép tőle.” Tudták, milyen ügyes mesterember, azt gondolták, jól boldogul majd a „lehetőségek hazájában”. Dehogy is sejtették, hogy milyen kálvária várt Andrásra!
A migrációs házban 160 ember között ő volt az egyetlen fehér, nyelvtudás nélkül tengette ott a napjait, miközben idegkimerüléssel gyógyszerezték heteken át. Amikor kikerült a betegszobából, akkor tudta meg, hogy havonta csak egyszer telefonálhat haza: órákat álltak sorba az egyetlen fali – külföldről nem visszahívható – telefon előtt. Az első ilyen alkalommal hiába hívta az otthonukat, senki sem vette fel (a családtagok mobilszámát nem tudta fejből, a saját telefonja és laptopja letétben volt hónapokon át), hát várhatott újabb egy hónapot, amíg végre a feleségével tudott pár szót beszélni. Edit mérhetetlen dühvel közölte vele: egye meg, amit főzött, ő egy fillért sem fog a hazautazására utalni, és távollétében el fog tőle válni.
Több hónap bizonytalanság után kitűztek egy tárgyalást András számára, csak épp elfelejtettek tolmácsot rendelni hozzá. Elnapolták, három hónap múlva lett újabb tárgyalás. Ezen a kirendelt védője azt kifogásolta, hogy a kezelőorvostól nem szereztek be papírt, hogy a szellemi állapota alapján kihallgatható-e. Újabb három hónap haladék! Dolgozni nem tudott, televíziót nézhetett, meg sportolhatott, mint a többi migráns: pakisztániak, afrikaiak, arabok. Sokféle náció között élt, és a bezártság egyre jobban megviselte. Végül lett egy újabb tárgyalás, melyen végre megtudta, mi az ő vétke. Amerikába kétféle vízummal lehet érkezni: a turistáknak van az a három hónapos, amivel ő is érkezett, de azzal szigorúan tilos munkát vállalni. Hiába próbált ő érvelni, hogy neki nem mondta a miskolci munkaközvetítő, hogy kétéves időtartamút igényeljen. A bűnt ő követte el azzal, hogy megpróbált a törvényt kijátszva munkába állni.
Kiutasították. Fellebbezett. Végül majdnem másfél év után egy újabb tárgyaláson kimondták, hogy haza kell térnie. Azonnal a repülőtérre vitték, megvették számára a jegyet, és csak ott kapta vissza a laptopját és a telefonját – melyek természetesen töltés nélkül használhatatlanok voltak. Két őr kíséretében egy napot kellett várnia a reptéren arra, hogy felszállhasson, és megkezdhesse keserves visszaútját. A repülőút után vonattal folytatta az útját szülővárosába. Késő este volt, mikor a házukhoz ért. Előkereste a kulcsát – de az ajtó zárját a felesége lecseréltette, így be kellett csengetnie. Lelkileg, összetörten, önbecsülését elveszítve állt a küszöbön arra várva, vajon beengedik?
(Holécziné Tóth Zsuzsa)