Egy régi karácsony emlékére
Ma a kezembe került egy régi fekete-fehér fotó. Rajta ünnepélyesen megterített asztal apró mintás ó zsolnai tényárokkal, édesanyám régi alpakka evőeszközeivel, és hófehér damaszt-abrosszal. Az asztal mellett anyu büszkesége, a német tálalószekrény – mert olyan nincs a faluban senkinek –, rajta két tálcán emeletesre púpozva diós és mákos bejgliszeletek. A háttérben az ablakon át hótól roskadozó fákat látni a tanyánkhoz vezető bekötőút mellett. Az ablak bal oldalán pedig egy karácsonyfa csillog az asztal fölé függesztett fehér porcelánbúrás petróleumlámpa fényében.
Ó azok a telek, azok a karácsonyok! Tudni kell, hogy édesanyámék tizenhárman születtek és tízen élték meg a felnőttkort. Mivel anyukám a tíz gyerek közül a legkisebb volt, ezért úgy alakult, hogy Ő maradt otthon legtovább idős édesapjával az „öreg” tanyában. Így aztán a testvéreknek természetes volt azután is, hogy anyukám férjhez ment, hogy ha bármilyen családi esemény volt, Ilonkánál gyűltek össze. Én ezeket a húsz-harminc fős összejöveteleket kisgyermekként nagyon, de nagyon élveztem.
Most, ahogy nézem a fotót, felötlik bennem egy ilyen karácsony: vártuk a rokonokat Nagykőrösről, Kecskemétről, Fülöpkéről. Anyukám persze izgult, hogy minden fogás jól sikerüljön, hogy mindenki időben ideérjen, mielőtt az a sok étel kihűl. Nem volt még akkor villany a tanyákon, meg mikrohullámú sütő, hogy újramelegítse az ételt. De persze mindig, minden jól sikerült, és a vendégek is időben megérkeztek. Mi, gyerekek kint játszottunk a hóban, a férfiak bent kártyáztak és beszélgettek, az asszonyok ott sürögtek-forogtak anyukám körül a kiskonyhában vidám pletykálkodás közepette. Közben főtt az orjaleves és sült a rántott csirke, és még valami, amire anyukám különösen büszke volt: az a túrós pogácsa, ami Berci bátyámnak oly kedves volt, mert szerinte „Olyat csak édesanyánk tudott sütni, meg Te, Ilonkám”.
Déli harangszóra asztalon volt az ebéd – ahogy annak lennie kell. Gőzölgött a csodás leves, illatozott a töltött káposzta, fogyott a rántott csirke, és édesanyám szemérmes mosolygással hallgatta a dicséreteket. Végül összeszedte a tányérokat, és elindult a konyha felé, én pedig jó kislányhoz illően raktam körbe a süteményes tányérokat, hogy anyu meglepetését majd ezekről lehessen enni. Eltelt pár perc, mindenki várakozva nézett a konyhaajtó irányába, amely végül is kinyílt, és édesanyám a könnyeit a kötényével törülgetve kilépett onnan kezében egy tepsivel, amiben csupa részegen dülöngélő, lapos pogácsa volt, alaposan szétterülve a tepsi alján:
– Látjátok mi lett belőle? Pedig úgy, annyira akartam vele kedvezni Bercinek! – hüppögte szegény.
Berci bátyám odaugrott, átölelte, elvette tőle a tepsit, és azon mód enni kezdte a „részeges”, de egyébként omlós, ízletes pogácsát, amelybe az én akkor már nagyon rosszul látó édesanyám véletlenül dupla adag vajat tett.
– Finom ez, Ilonkám! Egy kicsit plattyanós, de attól jó! – mondta nevetve, és körbekínálta a tepsit. Nem telt bele tíz perc, és a pogácsa elfogyott.
Sok éve már annak, hogy nincsenek ilyen közös karácsonyok, és jó, ha abból a harminc emberből még ötöt életben talál az idei karácsony, de én azóta is bármikor, ha túrós pogácsát sütök, mindig annak a régi „plattyanósnak” az ízét keresem.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)