Nocturno* (Éjjeli zene)
Simon egy őszi estén felsétált az Olajfák hegyére, és a Nemzetek templomának kertjében – szemben a nyolc ősi olajfával, melyek még Krisztus lépteit is hallhatták – leült egy nagyobb kőre. Nyolcvanhat éves múlt, több mint ötven éven át élt Izraelben. Alkonyatkor helyezkedett el a kövön, kezében az elmaradhatatlan cigarettájával, melytől hiába tiltotta Tel Aviv-i orvosa. Keserűen elmosolyodott a gondolattól, hogy őt a haláltól féltette. Őt, aki tizenegy éves korában túlélte a theresienstadti koncentrációs tábort? Őt, aki negyvenhárom küzdelmes és szeretetben eltöltött év után eltemette imádott feleségét – akinek soha, egyetlen szóval sem árulta el, hogy ő is egy a holokauszt túlélői között? Ugyan! Miért félne ő Évát követni, mikor nincs már itt a földön semmi, de semmi dolga? Jó, persze a lánya… meg az unokák. De hát ők mindig rohannak, teszik a dolgukat, és jó, ha néha egy-egy telefon erejéig időt tudnak szakítani rá.
Nosztalgiával gondol most az idegenvezetőként eltöltött évtizedekre, amikor hétről-hétre más arcok vették körül, más emberekkel járhatta Izrael földjét. Eszébe jutnak a magyarok: ahogy a rendszerváltás után megérkezett az első hazai csoport. Negyven fekete reverendába öltözött pap lepte el a Ben Gurion reptér váróját, és ő tanácstalan volt: vajon hogy köszönjön nekik? Hiszen ő mindig, mindenkivel tegeződött, de mégis: amikor ő a negyvenes években Magyarországon iskolás volt, a papi méltóságokat tisztelni illett. Ahogy haladt feléjük, még mindig a megszólításon törte a fejét, de azután mindjárt a második reverendásban egykori iskolatársa, a kis Jakab Lacika vonásait vélte felfedezni, ezért kitárta a karját feléjük, és csak annyit mondott: „Szerbusztok, papok!” Szavait óriási derültség fogadta, azonnal oldottá vált a hangulat, és az is maradt a zarándokút végéig.
Most eszébe jut a fogadalma, melyet azután tett, hogy követni tudta bátyját Izraelbe: hogy soha többé nem szólal meg magyarul. Mert ő csak úgy tudja elfelejteni azt a sok borzalmat, amit a láger jelentett, ha a magyarságát is el tudja feledni. Nem akart emlékezni a vagonra, melybe több száz kisgyerekkel együtt bezsúfolták, és nem akart emlékezni a rettegéssel töltött magányos napokra a szekrényben rejtőzködve, amire azért volt szükség, hogy a tábor kiürítésekor ne hurcolják tovább, hanem négy nap bujkálás után elindulhasson haza. Tizenegy évesen egyedül, több ezer kilométeren át – hol a vonat hátuljára csimpaszkodva, hol gyalog, vagy jó emberek szekerén a szárbordó közé bújva, amíg haza nem ért Pestre, ahol a lakásukat bombatalálat érte: éppen a gyerekszobát. De az a magány, amit menekülés közben érzett, az más volt, mert volt egy célja, volt hová hazatérni, bízott benne, hogy várják… de ki várja most? Talán a halak az akváriumban? Azokat megeteti Ali, aki hetente egyszer nála takarít.
A kibucban is magányos volt. Ott, ahol ideérkezése után a könyvelés volt az ő dolga, meg az, hogy reggel-este madárijesztőt alakítson: énekszóval meg dobverővel kergesse a sivatagi rigókat, akik folyamatosan megdézsmálták a fáradságos munkával megművelt kősivatag helyére ültetett és kézzel locsolt paradicsomokat. Dehogy mert ő akkor még arról álmodozni, hogy színész lesz, és énektudását majd másként kamatoztatja! De aztán megismerte Évát, hamarosan összeházasodtak, elköltöztek a kibucból, és jóra fordult minden: továbbtanulhattak, lakást tudtak venni, és megszületett a kislányuk.
A színházat Éva kedvéért hagyta ott: a jóképű fiatal férfi folyton bohóckodott a színpadon, akkor is, ha Éva épp komoly dalt énekelt. Így a felesége közölte, vagy ő marad a színháznál, vagy Simon, de úgy nem hajlandó énekelni, ha ő a közelben van. Ekkor tanult tovább, történelmet még Oxfordban is hallgatott, kilenc nyelvet beszélt – közte Jézus nyelvét is, az arámit –, és így lett előbb animátor amerikai luxushajókon, majd idegenvezető. Ekkor már nem volt magányos, de magyarul még a közben kiköltöző szüleivel sem beszélt – egészen addig, amíg meg nem jelent a Szentföldön az első magyar csoport. És utána csak jöttek, jöttek az újabb csoportok, akik azt mesélték, otthon már minden megváltozott. Aztán a szintén zarándokként érkező unokabátyja biztatására ő is hazautazott, és nemsokára első izraeliként kérelmezte a kettős állampolgárságot, hogy ismét lehessen magyar útlevele is. Nosztalgiával gondol most arra, hogy később elvitte a két unokáját is az éppen aktuális párjaikkal Magyarországra. Milyen csodás napokat töltöttek ott! Megmutatta a fővárost, ahol az Opera mellett éltek – és ő minden színdarabra belógott –, Egert, ahová mindig boldogan utazott a cserkészekkel táborozni, majd Szegedet, és végig-végig az országot, melyre lelke mélyén mindig büszke tudott maradni.
Esteledett. A templomszolga hangos kulcscsörgéssel jelezte, hogy mennie kéne, be akarja zárni a Getszemáni-kertet. Nehézkesen felállt – érszűkületes lábai nehezen engedelmeskedtek már, hiszen ezért is kellett lemondania élete értelméről, az idegenvezetésről is –, és zsebébe rejtve egy kisebb követ, elindult kifelé a kertből. A kapu előtt még rágyújtott egy cigarettára, és lassan leballagott a temetőn át az óváros felé. Innen föntről hallgatva a város zaja leginkább egy áradó, régi melódiára emlékeztette. Mint egy éjjeli zene – jutott eszébe hirtelen róla a Psalmus Hungaricus, mely egyszerre Kodály Zoltán zeneművének és Dsida Jenő versének is a címe. A költőnek, akinek beteg szíve harmincegy éves korában megszűnt dobogni, és akinek verseiből többet is fel tudott magában idézni. Útközben a magával hozott követ – zsidó szokás szerint – elhelyezte Éva sírján, és közben azt mondta: „Jövök hozzád nemsokára, kedvesem”.
Másnap reggel – szokása szerint – kiült a lakása közelében lévő kávéház teraszára, és egyik cigarettáról a másikra gyújtva, méregerős török kávéját kortyolgatva várta, hogy arra járjon egy másik magányos ember, akivel szóba elegyedhet. Így ment ez nap mint nap, csak ült és beszélgetett – ha volt kivel –, megörült, ha véletlenül magyar szót hallott, aztán csak sóhajtva szívta tovább a bagót.
Talán három nap is eltelt, amíg az egyik pincérnek feltűnt, hogy az „öreg bagós” – ahogy egymás között hívták – elmaradt. Már épp mondani akarta a kollégájának, mikor meglátta a kis Alit, a házmesterük fiát, aki néha elkísérte ide Simont.
– Hé, te fiú! Mikor jártál utoljára Simonnál? Mikor mész takarítani hozzá?
– Épp oda indultam – válaszolta a tizenöt év körüli arab fiú.
A pincér ekkor odaszólt a társának, hogy elmenne a fiúval megnézni az öreget, visz neki egy jó erős feketét. Nem akarta hangosan kimondani, de rosszat sejtett, és arra gondolt: ez a kölyök biztos megijedne, ha véletlenül betegen találná.
Alinak volt kulcsa, fürgén szaladt föl a lépcsőn a harmadikig, nem várt a liftre. Mire a pincér felért, már kitárta az ajtót, de utána csak állt a döbbenettől, belépni nem mert. Az ajtóból lehetett látni: a nagyszobában, a szófa előtt ott feküdt Simon Segali, arccal a padlóra esve. Bal karja alatt – úgy, ahogyan kieshetett a kezéből – a magyar nyelvű szent Biblia feküdt. Micsoda disszonáns kép – gondolta a pincér: egy zsidó, aki magyar bibliával a kezében halt meg. Odalépett az asztalhoz, melyen Simon telefonja feküdt. Négy napja nem volt rajta egyetlen nem fogadott hívás sem. Nem hiányzott senkinek – gondolta szomorúan, és megpróbált keresni rajta egy olyan számot, amelyet a lányáénak gondolt.
(*Dsida Jenő verse)
Pundurkák (Keringő, Sziget, Párna)
Pillangókeringő
a lámpa körül.
Szédült és gyors
haláltánc.
Egy sziget hullámok
között. Hánykódó
sorsom célja.
Nem lelem.
Nyugtalan éjszakán
párnámat gyűröm.
Érted sírok,
kedvesem.
Hinned kell
„Valaki jár a fák hegyén”*,
az életünknek őre ő,
nincs nála nagyobb erő.
Megfordít sorsot, életet:
csak kegyelméből élhetek.
Vírussal büntet hitszegőt,
hatalmi vágyat kergetőt.
Alázatra, ha kell, megtanít,
családokat is szétszakít.
Még nem késő engesztelni őt,
s tőle várni a szebb jövőt.
„Valaki jár a fák hegyén”,
tőle függ bánat és remény.
Ember, ébredj, és féljed őt,
engeszteld ki a Teremtőt!
Lesz számodra még kegyelem,
hisz’ óvott eddig is szüntelen.
Ember embernek farkasa:
ha így élsz, nem nyughatsz soha.
Ha hiszel Istenben, s kéred őt,
legyőzhetsz vírust és csúf időt.
Eljöhet béke, és van remény:
Csak őrződ fog járni a fák hegyén!
(*Kányádi Sándor verse)
(Holécziné Tóth Zsuzsa)