Bűnbeesés
Anna hirtelen ötlettel nyitott be a Dob utcai kiállítóterembe, ahol Rembrandt tizenöt rézkarca volt látható. Nem tervezte, hogy ma kiállítást fog nézni, de amikor meglátta volt munkatársát közeledni az utca túloldalán, szinte bemenekült a kapun, mert senki ismerőssel nem akart találkozni. Nem tudta volna elviselni, hogy „arról” kérdezzenek tőle, nem akart panaszkodni, sem magyarázkodni a történtek miatt. A kiállítóteremben kevesen voltak, így nyugodtan megállhatott egy-egy rézkarc előtt, és hosszasan nézhette a közel négyszáz éves remekműveket.
Miközben a képeket csodálta, gondolatai minduntalan visszatértek a mához, akaratlanul is saját sorsán tűnődve járt körbe a kiállításon, egészen a Bűnbeesésig. Nagyon meglepte, hogy a művész nem a megszokott módon egy daliás fiatal férfit és egy vonzó nőt ábrázolt a metszeten, hanem egy olyan emberpárt, akiket már megtört az élet. Vajon mit akart üzenni? – gondolkodott el Anna a látottakon. Hiszen valóban drámai és tragikus a bűnbeesés, de még nem következett be, az nem törhette meg őket. Valószínű, hogy a művész magának az életnek a tragikumát akarta ábrázolni. Ettől a gondolattól újra saját sorsa jutott az eszébe, és kétségbeesésében lerogyott egy székre a Bűnbeeséssel szemben.
– Te vagy úgy felháborodva? – szólította meg gondolatban Évát, akit a művész kezében az almával haragosnak és méltatlankodónak ábrázolt. – Hiszen a Paradicsomban mindened megvan, és senki sem akarja tőled elvenni a társadat! Lennél csak az én helyemben! Három férjem volt eddig, mindháromnak gyereket szültem, és most mégis egyedül vagyok, bujkálok az ismerősök elől, hogy ne kelljen magyarázkodnom, és ne lássam a szánalmat a szemükben. Ennél a gondolatnál könnybe lábadt a szeme, és megpróbálta végiggondolni: mit rontott el?
Épp nyolcéves volt, amikor édesapját fuvarozás közben baleset érte: a megbokrosodott lovak árokba borították a szekeret, és ő nem élte túl. Egyedül maradt anyjával a Baranya megyei kis faluban, egy nyomorult vályogházban, ahol még villany sem volt. Már gyerekként is dolgozott: állatokat őrzött, kertet gyomlált, vályogot hordott – de közben igyekezett jól tanulni, mert tudta: számára csak ez jelenthet kitörést a nyomorból. Az általános iskola elvégzése után a tanára javaslatára gyors- és gépíró iskolába került, és kollégiumban lakott a megyeszékhelyen. Amikor elvégezte az iskolát, a községházán helyezkedett el, ahol az özvegy, idős elnök titkárnője lett. A főnöke az apja lehetett volna, Anna felnézett rá, tisztelte, becsülte – és nem gondolt arra, hogy az öregedő főnök kedveskedése mögött más is van, mint az ő ragaszkodásának a viszonzása. Szinte sorsszerű volt az egymásra találásuk, és ő hamarosan rádöbbent, hogy szinte az első együttlétük alatt teherbe esett tőle, a majd harminc évvel idősebb embertől. Bár a főnök feleségül vette, a kis falu a szájára vette, számítónak, pénzéhesnek nevezték és kiközösítették. Anna azonban ezzel nem törődött: boldogan költözött be a férje szép házába, büszkén viselte terhét, és boldog volt, amikor megszületett a kisfiuk. Bár még nem volt tizenkilenc éves, amikor anya lett, boldogan vezette a háztartást, törődött a kicsivel, és határtalanul szerencsésnek érezte magát – mindaddig, míg férje teherbe nem ejtett egy másik alkalmazottat is, és be nem jelentette, hogy válni akar. Napokig sírt, aztán összepakolta a kisfiú holmiját, és visszaköltözött édesanyjához a viskóba.
A falu újult erővel támadta, volt, aki az anyját hibáztatta: minek akart úri kisasszonyt nevelni a lányából, ha a maguk fajta vejjel is beérte volna, most nem lenne itt a nyakán a poronttyal a lánya. Végül az édesanyja megelégelte a bántást, áron alul eladta az örökségként kapott földet, és elköltöztek Nógrád megyébe. A gyermek apja anyagilag támogatta őket, de soha többé nem akarta a kisfiút látni. Anna másfél évesen otthagyta Andriskát az édesanyjánál, és munkát vállalt: a helyi téesz pénzügyi osztályán lett gépíró. Onnan emelte ki a téeszelnök titkárnőnek, és egy éven belül minden ugyanúgy történt, mint először: megint a főnökétől lett terhes, de ő legalább csak tíz évvel volt idősebb. Újabb kisfia született, és ő újra boldog volt: a férje egyformán szeretette és kényeztette a két fiút. Anna a mennyben járt – egészen odáig, míg egy szép nap be nem állított hozzájuk egy tőle idősebb, elegáns, szép nő, aki közölte, hogy gyereket vár a férjétől. Lajos azt mondta, hogy ő kötelességének érzi, hogy erről az asszonyról és az ő gyermekéről is gondoskodjon, és hozzáköltözött. Anna depressziós lett, önmagát hibázatta a kialakult helyzetért. Sokat sírt, nyugtatókat szedett fél éven át, majd elhatározta, hogy elköltözik innen, mert ezután ebben a faluban sem volt maradása.
Elindult szétnézni a városba, hogy milyen munkalehetőséget talál, de útközben baleset érte: rosszul lépett le a vonatról és eltörött a bokája. Az orvos, aki műtötte, nagyon szimpatikus volt, műtét után is meglátogatta, sőt felajánlotta, hogy hazaviszi majd, hogy ne kelljen mentővel utaznia. Anna először nemet mondott, mert szégyellte az egyszerű körülményeket, amelyek között élt a két fiával és édesanyjával, de Zoltán addig kedveskedett neki, amíg beleegyezett. A férfi nagyon gyorsan otthon érezte magát náluk: játszott a fiúkkal, beszélgetett Ica mamával, és megígérte, hogy a kontrollra is beviszi majd a kórházba. A látogatást újabbak követték, és fél év múlva Anna a jó nevű sebész felesége lett. A férfi gyakran vitte őt és a gyereket magával kórházi rendezvényekre is, és láthatóan büszkén viselte a karikagyűrűt. Kis idő múlva rábeszélte Annát, hogy kezdjen el tanulni: előbb leérettségizett levelezőn, majd beiratkozott a főiskolára: dietetikusnak tanult, és elhelyezkedett ugyanabban a kórházban, ahol a férje dolgozott.
Élete legboldogabb szakasza volt ez. Amíg tanult, a férje nem akarta, hogy újabb gyermeket vállaljon, de azután végtelenül boldog volt, amikor hat év elteltével megtudta, hogy terhes: ezúttal kislánya született. Ildike épp hat hónapos volt, amikor Anna elhatározta, hogy meglepi a férjét, és eléje megy a babával a magánrendelőbe. A rendelő ajtaját zárva találta – ami kissé meglepte, mert elvileg még egy órán át rendelnie kellett volna a férjének. Gondolta, hogy valami biztos közbejött, és talán el kellett egy beteghez szaladnia Zolinak, ezért nem csöngetett, hanem kizárta az ajtót, hogy majd bent várja meg. Legnagyobb megdöbbenésére a férje bent volt a rendelőben: egy férfivel feküdt a kanapén félreérthetetlen pózban, teljesen meztelenül! Mint kiderült, a házasságuk csak alibinek kellett, azért is vitte magával mindenhová őt és a két fiút, hogy lássák: ő egy boldog családapa, ne higgyenek a kórházban felröppenő szóbeszédnek. Zoltán zokogva vallotta be, hogy mindig is a férfiakhoz vonzódott, de ebben az időben még nem volt elfogadott a másság vállalása, és könyörgött, hogy ne teregesse ki a magánéletüket, hanem közös megegyezéssel váljanak el. Anna másnap elindította a válási procedúrát, és azonnali hatállyal felmondott a kórházban, és ismét visszaköltözött idős édesanyjához – immár három gyerekkel.
Itt tartott a gondolataival, amikor felállt a székből, mely a Bűnbeeséssel szemben állt, odalépett a képhez, és ezt mondta a képen látható asszonynak halkan, hogy senki más ne hallhassa:
„Mit tudhatod te, hogy mi az igazi kétségbeesés? Hiszen ti csak ketten vagytok egymásnak, tőled nem veheti el se nő, se férfi a szerelmedet!” Azután eszébe jutott, mi lett az első emberpár sorsa, eszébe jutott, hogy elsőszülött fiuk megölte az öccsét, Ábelt, és rádöbbent, hogy van annál nagyobb fájdalom, mint egy férfi hűtlensége. Elszégyellte magát a gondolatai miatt, és kisietett a kiállítóteremből, hogy folytassa tovább a küzdelmét a gyermekei boldogulásáért.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)