Egy félresikerült kirándulás
A szomszéd feleségének elbeszélése:
Valamikor a rendszerváltást követő időkben történt az eset – amikor a vasúti dolgozóknak lehetőségük nyílt arra, hogy ún. nemzetközi szabadjegyekkel utazzanak külföldre. Voltak olyan országok, ahová ezzel az ún. FIP-igazolvánnyal évente egyszer teljesen ingyen lehetett utazni, és voltak olyanok, amelyekben családtagnak féláron, a dolgozónak ingyen engedélyezték a beutazást. Mi magunk is számtalanszor indultunk így útnak, legtöbbször Olaszországba, de így jutottunk el Csehországba, Ausztriába, vagy pl. az Északi-tengerhez is. Hátizsákkal, vonaton aludva – de fillérekből – világot láttunk évente többször is.
A feledékenységről szóló történetem főszereplői is ilyen utazók, egészen pontosan a férjem akkori főnöke, Csaba, az ő szintén a vasúton dolgozó felesége, Marica és a két gyermekük. Ez a család velünk együtt egy ún. KISZ-lakótelepen élt Kecskeméten, és hozzánk hasonlóan imádott utazni. Egyik nyáron – amikor épp Lengyelországba indultak – ránk bízták a kutyájuk etetését, ezért a férjem az elutazásuk utáni reggelen gyanútlanul ment át megetetni a spánielt, de a legnagyobb megdöbbenésére az ajtót nem bírta kinyitni, mert belülről benne volt a kulcs. Így hát jobb híján csöngetett – miközben fejében őrült gondolatok kerengtek betörőkről, itthon felejtett családtagról, mert Csabával már fordult elő olyan, hogy biciklijével eltekert a kisfia iskolájához anélkül, hogy a hátsó ülésen ott ült volna a kis Csabi, mert elfelejtette megvárni, hogy a gyerek kijöjjön a lakásból.
De most nem ez történt, mert a csöngetésre maga a családfő nyitott ajtót, és Misi megdöbbenését látva nevetve mesélte el, hogy előző délután valóban elutaztak Budapestre, és a Nyugatiban át is szálltak a Lengyelországba induló vonatra. Ezután akkurátusan előszedték a vacsorára elkészített szendvicseket, meg is vacsoráztak, majd öt perccel a vonat indulása előtt Marica megkérdezte Csabától:
– Melyik hátizsákba tetted az útleveleket?
– Én? – kérdezte a férj – hiszen az ilyesmit a Te ridikülödbe szoktuk tenni!
– Na de hát a szabadjegyek is nálad voltak, miért tettem volna el én az útleveleket?
– A szabadjegy? Ja, az a munkába járó táskámban maradt! – válaszolta a férj, és ezek után őrült ütemben pakolni kezdett. – Gyorsan szálljunk le, mert mindjárt indul az IC, és nekünk se jegyünk, se útlevelünk!
Ezek után a hazafelé vezető úton persze kölcsönösen egymást hibáztatták, amiért megbíztak a másikban, majd a biztonság kedvéért teljesen kipakoltak mindkét hátizsákból – hátha mégis ott lapulnak az iratok. Végül kiderült, hogy az útlevelek mégis Marica ridiküljében vannak – csak éppen Csaba tette oda -, de a nemzetközi jegyek tényleg a biciklis táskában lapultak. Hajnal kettő lett, mire hazaértek és lefeküdtek, ezért nem volt ideje még átjönni hozzánk szólni, hogy ne lepődjünk meg, de egyelőre nem kell kutyát etetni, mert még azt se döntötték el, vesznek-e újabb helyjegyet, vagy ezek után maradnak itthon, mert a két napos csúszás miatt a tervezett úthoz már nem lesz elég a szabadságuk.
Végül megvárták a hétfői napot, és kértek még pótszabadságot, és mégis elutaztak, de a feleség megfogadta, hogy a teremtés kissé szórakozott koronájára soha többé nem bízza az úti okmányok összekészítését.
Csaba monológja:
Megmondom őszintén, nagyon rosszul esik, hogy Misi elmondta a kollégáknak, hogy jártunk a lengyelországi úttal. Éppen elég baj, hogy már így is összesúgnak a hátam mögött, hogy szórakozott vagyok, de hogy még benne se bízhatok, azt nem gondoltam!
Igen, igaz, hogy itthon maradtak azok a nyavalyás szabadjegyek, de az útleveleket tényleg beletettem a feleségem ridiküljébe! Igazán megnézhette volna a Marica a táskáját, mielőtt azt mondta, hogy nincs nála… jó, jó, a jegyek azok tényleg a táskámban maradtak, de csak azért, mert amikor hazaértem a munkából, nem volt időm kipakolni, mert az apósom már a kapu előtt várt, hogy menjek vele vásárolni. Igen, ha a papa nem sürget, hanem nyugodtan bemehetek a lakásba, akkor biztos kiraktam volna az útlevelek mellé a jegyeket. Jó, az is igaz, hogy azt mondtam neki, háromra itthon leszek, hogy az ő kocsijával elmehessünk bevásárolni a kirándulásra, meg venni a kutyának kaját, de amikor szóltak, hogy a tekeklubban ma van a döntő, teljesen megfeledkeztem a papáról, és másfél órával később értem haza – na de akkor is! Olyat mondani rám, hogy legközelebb még enni is elfelejtek, azt azért nem kellett volna!
Marica telefonbeszélgetése:
– Halló! Te vagy az, anya?
– …
– Nem, dehogyis! Nem Lengyelországból hívlak, hanem a sarki fülkéből! Képzeld, vissza kellett fordulnunk Pestről, mert itthon maradtak a szabadjegyek!!!
– …
– Hát persze, hogy a Csaba a hibás! Honnan gondolhattam volna, hogy amikor megkapta a vasúton a szabadjegyeket, nem rakta be őket a hátizsákba? Nekem épp elég bajom volt a csomagolással, meg a gyerekek hazahozásával az iskolákból, hát miért kellett volna leellenőriznem, hogy rendben van-e minden? No de ne félj! Megkapta a magáét tőlem rendesen! Bent is elmondtam, amikor pótszabit kértem, hogy milyen tökéletlen, hogy miatta fordultunk vissza, mit bánom én, ha nevetnek is rajta a srácok! Úgyis tudja már mindenki, hogy milyen szórakozott. Még a végén enni is elfelejt, ha én nem rakom elé a kaját!
(Holécziné Tóth Zsuzsa)