Nem vagyunk egyformák
Családommal 2012 novemberében jártunk először Izraelben egy körúton, ahol nagyszerű idegenvezetőnk Simon Segali volt (eredeti nevén Székely László), egy több mint nyolcvan éves holokauszttúlélő, egy nagy tudású zsidó történész. A vele töltött nyolc nap óriási élményt jelentett számunkra, és annak, hogy 2015-ben ismét felkerestük a Szentföldet, nagy részben ő volt az „oka”. Egész úton – akár pozitív, akár negatív értelemben emlegette a zsidókat – mindannyiunk derültségére különös hangszínnel fűzte hozzá a történeteihez: „Nahát, ezek a zsidók!” Bátran állíthatom, hogy lelkiekben szegényebbek lennénk, ha őt nem ismerhettük volna meg. Idős kora és szerzett betegségei ellenére töretlen hittel és örömmel vezeti a csoportokat, folyamatosan tréfálkozik, anekdotázik. Én őt mérgesnek még csak egyetlenegyszer láttam, és ennek a dühnek az egyik ostoba útitársunk volt az oka – erről szeretnék most mesélni.
A jeruzsálemi tartózkodásunk egyik jelentős állomása a Siratófalnál tett látogatásunk volt, mégpedig nemcsak a föld felett látható fal és az ott egymástól paravánnal elkülönített férfi és női imádkozóhely megtekintése (Simon szerint azért kell különválasztani a hölgyeket a férfiaktól, mert egészséges férfiember nem tud úgy koncentrálni az úrral folytatott beszélgetésre, ha közben a hölgyek keblét fixírozza), hanem az ún. rabbinikus alagút is. Ez az alagút a lerombolt második templom föld alá temetett fala mentén futott, és amíg gyalogoltunk benne, Simon a történelmi tényeket és a hiedelmeket egyaránt igyekezett mindenki számára közérthetően elmagyarázni.
Ahogy haladtunk a gyéren megvilágított, szűk és nagyon magas alagútban – ahol szintén sok hívő imádkozott –, időnként kiszélesedett a folyosó, és Simon ilyen helyeken megállt, és mesélt. Mesélt arról, hogy egyes hívők szerint a Szent Grál itt, a templom alatt, a hegy mélyében van elrejtve, mert Salamon király az első templom építtetője tudta, hogy Nabukodonozor (Újbabilónia királya) majd le fogja romboltatni a zsidók szent templomát, ezért a legféltettebb ereklyéket egy senki által sem ismert szent helyen helyezték el a föld gyomrában. Elmondta azt is, hogy többféle legenda kering a Szent Grálról illetve a frigyládáról.
Hazatérve az interneten utánanéztem ennek az ereklyének. A középkori legendák és apokrif iratok szerint a Szent Grál egy kehely, mely abból a smaragdból készült, mely Lucifer koronájából hullott ki, amikor Őt az Úr letaszította a mennyből, és ebbe a kehelybe folyt bele Jézus szent vére, amikor keresztre feszítették. Mások szerint viszont a kehely jáspisból van, és azóta vörös, mióta Jézus vére megfestette. A legenda szerint aki ebből a jáspis kehelyből iszik – vagy akár csak meglátja –, örökké fiatal marad. Ez a legenda a Mária-kultusszal egyidejűleg, kb. a 11. században alakult ki. Egyesek szerint viszont a Szent Grál és a frigyláda egy és ugyanaz a dolog, és a legismertebb legenda szerint – ahogyan azt az „Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag” c. film is feldolgozza – a Szent Grál tulajdonképpen a zsidók és az isten között létrejött szövetség, tehát nem a kehely vagy egy láda, amelyben bizonyos feltételezések szerint a Tízparancsolat írott változatát őrizték. A legvadabb feltételezések szerint viszont földönkívüliek által készített, varázserővel bíró tárgy vagy eszköz, amelyet az emberek kaptak ajándékba az ég urától.
De visszatérve az izraeli útra: a csoport nagy része őszinte érdeklődéssel figyelt Simonra, de persze voltak, akik csak a „pletykálkodással” voltak elfoglalva. Miközben haladtunk az óriási kőtömbökből faradott templomfal mellett, melyről tudni lehetett, hogy nem az itteni hegy kőzetéből faragták, viszont olyan elképesztő méretű kőtömbök voltak, hogy azokat még a mai modern technikával sem lehetne ideszállítani, egyik ámulatból a másikba estünk.
Miközben bandukoltunk, hirtelen ijedt kiáltás hallatszott a sor végéről: az egyik útitársunk rosszul lett! Mint a lányától megtudtuk, klausztrofóbiás volt – csak azt nem tudom, miért is jött le akkor velünk egy ilyen helyre, ahol a sejtelmesen halvány lámpafény mellett libasorban kellett bandukolni egymás után egy hatalmas, szűk folyosón több kilométeren át. Amikor erre az idegenvezetőnk figyelmét felhívták, már nem tehetett semmit: mélyen bent jártunk az alagútban. Simon abban bízott, hogy az alagút túlsó végén még nyitva találjuk a hátsó kijáratot, melyen át Antonius várába fel tudunk menni, de elszámította magát: mivel este kilenc órára kaptunk időpontot a rabbinikus alagútba, mire végigértünk rajta, itt már zárva volt a kapu. (Ez az Antonius-vár a kiindulópontja a Keresztútnak, itt látható a kőpadlóba vésve az a római kori kockajáték, melyen nagy valószínűség szerint Jézus köpenyére is „sorsot vetettek”, mivel korabeli leírások szerint ennek a kockajátéknak a vesztesének járt a töviskorona is, mellyel Jézust megcsúfolták.)
Simon nagyon aggódott az útitársunkért, ezért siettetni próbálta a csoportot, de azért mielőtt elindultunk volna vissza ugyanazon a szűk folyosón, amin bejöttünk, feltette a szokásos kérdést:
– Mielőtt visszaindulnánk, van-e esetleg kérdése valakinek?
Erre a legostobább szőke útitársnőnk – aki az előző napokban is csupa „okos” kérdést tudott feltenni, és aki ma este – épp a hátunk mögött haladva – azzal volt elfoglalva, hogy a szobatársától hallott pletykákat továbbadja egyik újdonsült ismerősének (akit persze ezek a számára ismeretlen banki dolgozóról szóló hírek láthatóan nem is érdekeltek), most előre törtetett az útitársak között, és odaállt Simon elé:
– Mondd csak, Simon, akkor most tulajdonképpen hová dugták el a zsidók a frigyládát?
No ekkor robbant fel kis híján a mi bölcs idegenvezetőnk:
– Na induljunk kifelé, de gyorsan! Csak tudnám, minek beszéltem én az elmúlt másfél órában tinektek? – majd jóval halkabban, úgyhogy ezt csak a férjem és én hallottuk, azt mormogta: „Ezt a tyúkot én még úgyis meg fogom ölni, mielőtt véget ér a körút”.
Eltűnődtem: mennyire más és más szemmel látják a szent helyeket és a műemlékeket egyes emberek! Lám, ennek a hölgynek nem az volt a fontos, hogy Simon bibliai magyarázatát hallja, és örökre szívébe vésse, hanem a pletykák, és a vásárlás külföldön. Mert tisztán emlékszem, két nap múlva ő hisztériázott legjobban, hogy még egyetlen plázában sem jártunk, mióta Izraelben vagyunk. De tőle származik az a mondás is, hogy „Minden lyukba bevonszolnak, miközben az ember halálosan fáradt! Ki akarja minden középkori ibrik történetét hallani?” Nos, ez akkor hangzott el, mikor az idegenvezető határozott kérése ellenére – miszerint Qumránba mindenki kényelmes cipőben jöjjön, mert hosszan fogunk gyalogolni, hogy minden fontosat megmutathasson – Lujza zárt lakkcipőben érkezett, ami a köveken, a közel negyvenfokos hőségben igencsak a lábára dagadt.
Hiába, nem vagyunk egyformák… de jó, hogy nem vagyunk egyformák!
(Holécziné Tóth Zsuzsa)