Soha többé Masszádát!
Amikor 2012-ben Izraelben jártunk, az első napot Jeruzsálemben töltöttük. Ezt követően Yardenitet kerestük fel: azt a szent helyet, ahol egykoron Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézust. A Jordán folyóban a zarándokok lelki vezetőjük segítségével, egy fehér lepelbe burkolódzva merítkeznek meg. A folyónak ezen a szakaszán az ide látogató politikusok, művészek és más hírességek fákat szoktak ültetni, így az itt kialakított látogatópark szépséges virágaival, énekes madaraival kellemes, üde színfolt az olykor tikkasztó izraeli hőségben. A folyómederhez érve lehetőségünk volt a kiépített szegélyekről a vízben álló kövekre lépni, és kezünket megmártani az egész évben kellemesen langyos vízben. A szelíd folyóban álló kövek körül hatalmas harcsák úsztak végtelenül békésen. Egyik kíváncsi útitársunk meg is kérdezte Simont, az idegenvezetőnket: “Miként lehetséges, hogy itt ennyi hal él?” A válasz mindenkit meglepett: a zsidók nem esznek meg olyan halat, amelyiken nincs pikkely. Így a Libanonból a folyón leúszó halak háborítatlanul élhetnek a folyóban.
A jordáni idill után az egyik legemlékezetesebb napot a Holt-tengernél és Masszádán töltöttük. Már a Negev-sivatagon át vezető hegyi út is ámulatba ejtett: óriás sziklák között kanyargó szurdokban vágtatott velünk a busz Mitzpe Ramon felé. Idegenvezetőnk elmondta, a szurdok csak látszólag teljesen száraz és kietlen, időről-időre a Párán folyó kiszáradt medre elképesztő gyorsasággal megtelik vízzel, mely az esőzés után zúdul le a hegyekről – de olyan hévvel, hogy a betonutat képtelenség megvédeni tőle. A folyón lezúduló áradat időről-időre tönkreteszi az autóutat, és újat muszáj építeni. Próbálták már viadukttal is áthidalni a folyómedret, de hiába: a víz ereje és sodrása azt is tönkretette.
Elgondolkodtam: milyen szeszélyes is a természet! Izrael óriási vízhiánnyal küzd, jóformán csak a Jordán folyó látja el vízzel ezt a sivatagos földrészt (ez a folyó ömlik előbb a Genezáreti-tóba, majd azon átfolyva a Holt-tengerbe), a szennyvizet kell tisztítaniuk és újra felhasználniuk, és a tengervíz sótlanításával is próbálkoznak. Ugyanakkor, ha Egyiptom felől jő az áradat, annak olyan ereje van, hogy nem képesek az értékes folyóvizet feltartóztatni és tározókba terelni.
Amíg nem jártam Izraelben, én a sivatagot az Afrikában forgatott filmek hatására végeláthatatlan homoktengernek képzeltem el, ezért lepett meg az izraeli kősivatag. Masszádához érve csak fokozódott az ámulatom a kietlen vörös sziklák, a kőtenger és a hegytetőre épült óriási erődítmény láttán, mely tizenegyszer nagyobb, mint a visegrádi vár. Csoportunk síliftekhez hasonlító kabinokban utazott Masszádára, és közben ámulva figyeltük az alattunk az ún. „kígyóösvényen” gyalogoló elszánt turistákat. Talán egy teljes nap sem elég felfelé azon a gyalogúton – végestelenül végig a tűző napon haladva -, miközben a környéken a nappali hőmérséklet gyakran a negyven fokot is meghaladja. Idegenvezetőnk szerint aki gyalog szeretne feljutni, hajnal négykor indul – cserében viszont a világ legszebb napfelkeltéjében gyönyörködik.
Masszáda a Júdeai-sivatagban fekszik, közel a Holt-tengerhez: több száz méter magasban, mégis részben a tengerszint alatt. Itt vívtak csatát a rómaiak és a zsidók közel kétezer éve, ez az a hely, ahol Nagy Heródes a római birodalom legimpozánsabb palotáját építtette. Ma a világörökség része.
A hatalmas erődítmény időszámítás szerint 67-70-ig egy maroknyi (Jozephus Flavius történetíró szerint 964) zsidónak adott helyt, akiket végül egy – a várfalhoz emelt – hatalmas rámpa segítségével tudtak leigázni. A rámpát zsidó rabszolgákkal építtették – ezzel akadályozva meg, hogy a védők a föntről indított kövekkel öljék meg az építőket. Amikor a védők számára már eljött az utolsó este, mert másnap be tudtak törni a rómaiak, a bent élőket meggyőzte a vezetőjük: ha nem akarják, hogy másnap megöljék a gyermekieket és megbecstelenítsék az asszonyaikat a római katonák, öljék meg ők a családtagjaikat, majd az utolsó 10 harcos közül az, aki a fekete követ húzza, ölje meg a többieket, és csak egyedül ő legyen öngyilkos. Ez azért fontos, mert a zsidó hit szerint a legnagyobb bűn az öngyilkosság – és így csak egy ember vétkezik.
Nem volt könnyű meggyőzni a többieket, de végül így történt: 2 asszonyt és 5 gyermeket egy ciszternában hátra hagytak, hogy legyen, aki hitelesen elmondja majd a történteket. Így másnap a bezúduló harcosok csak üres házakat, előttük halottakat, és tele éléskamrákat találtak. (Az éléskamrákat azért nem gyújtották fel, hogy ne mondhassák: sikerült halálra éheztetni a zsidókat), és a túlélőknek hála a történetíró is le tudta jegyezni a védők hősiességét.
Viták vannak arról, mindez igaz-e vagy csak legenda, de tény: Masszáda a hősiesség, a becsület, a hazaszeretet szimbóluma az izraeliek számára. „Soha többé Masszádát!” – hangzik az izraeli katonák jelszava.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)