A háború vétlen áldozatainak emlékére
A több mint kétszáz kilométeres út után meglehetősen fáradtan tértünk haza a szülőfalumból, ahol egy síremlék beszentelésén vettünk részt. “A háború vétlen áldozatainak emlékére” – ez a felirat áll rajta, és négy név: egy négyéves kisfiúé, a 27 éves édesanyjáé (aki ekkor már háborús özvegy volt) és két fiatal lányé, akik 1944 novemberében 15 és 17 évesen haltak meg. Közülük a 15 éves Ilonka anyósom húga volt, így a végtelenül lepusztult, olvashatatlan bádogtáblával jelölt közös sírjuk rendbehozatalából mi is kivettük a részünket. De hát mi is történt, miért kellett négy fiatal életnek elvesznie?
Jakabszállásra az oroszok 1944 mindszentjére vonultak be, és egy hét után tovább is mentek, hiszen abban az alföldi kis faluban semmi, de semmi megszerezni valót sem találtak. Az ott lakók persze féltek: terjedtek a rémírek lányok és asszonyok megerőszakolásáról, vagyontárgyak elrablásáról, az állatok leöléséről és részeg dorbézolásokról. Osztálytársam 95 éves édesanyja és annak ikertestvére ma is élénken emlékszik arra, hogy előbb a padlásra bújtatta őket az apjuk, majd mikor már ott is keresni kezdték a katonák a “gyévuskákat”, kimenekültek a kukoricaföldre. Még lőttek is utánuk az oroszok, de a két lány fejvesztve rohant, és két napra elbújtak a levágott és kúpokba rakott kukoricaszárak közé. 14 évesen így menekültek meg.
Anyósomék nem a faluban laktak, hanem kint tanyán, ahol a faluból több embert is elbújtattak a katonák elől. Így történt, hogy Ilonka barátnője, Anna és egy özvegyasszony, Kis Andrásné a kisfiával náluk rejtőzött. November 19-én valamennyien egy gránátrobbanásban haltak meg, ami azért következett be, mert a menekülő németek által eldobált fegyverek között a négyéves Andriska egy gránátot talált az árokban, és az eperfához csapkodva játszani kezdett vele. Amikor ezt a nagylányok és az édesanyja észrevette, rohantak felé, hogy dobja el.
A kisfiú sajnos ekkor a biztosítószeget kihúzva vágta a fához a robbanószerkezetet, és az berobbant. A gyermek azonnal meghalt, az anyukát és a két lányt férjem nagyapja – jobb híján, mivel a falunak akkoriban orvosa nem volt – dunyhákra fektette a lovaskocsi saroglyájában, és vágtatva vitte Kiskunfélegyházára. Sajnos mindhárman menthetetlenek voltak: a gránát a belső szerveiket roncsolta szét. A Kis családból csak az ötéves Marika élte túl a robbanást, akire ráesett a légnyomástól kiszakadó bejárati ajtó, s megvédve őt a repeszektől. Szem- és fültanúja volt annak, hogy édesanyja a nevelőapjának könyörög: “Üssön agyon, tata, ne szenvedjek tovább”* – mivel a belső sérüléseken kívül neki a lábait is leszakította a robbanás.
A párom emlékezete szerint anyukája azt mesélte, ő ekkor épp Kecskeméten szolgált egy zsidó családnál (akiket nem sokkal ezután elhurcoltak koncentrációs táborba, ahonnan csak a “két kisasszonyka” tért haza), így nem volt szemtanúja az esetnek, de a szülei és a szomszédok Anna bátyját hibáztatták. Katonaviselt ember volt, épp a háborús sérülése miatt lehetett otthon, és állítólag ő mondta meg a kisfiúnak, hogy amit talált, az mire való. Laci sohasem bocsátotta meg önmagának, hogy egyetlen húga miatta halt meg, búskomorrá vált, sosem alapított családot. Végül ismeretlen helyre költözött a faluból, így édesanyjuk nagy szegénységben, magányosan halt meg. Húsz évvel később ugyanabba a sírba temették, ahol szeretett lánya pihen a többi vétlen áldozattal együtt.
*Marika néni még él, a kecskeméti nyugdíjas otthonban lakik, telefonon mesélt a történtekről.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)