A húsvéti üdvözlőlap
Jó ideje már, hogy senkinek sem küldök húsvétra vagy karácsonyra üdvözlőlapot. Tudom, illene, de mondd: mit ér egy ilyen jókívánság, ha közben azt sem tudjuk, közöttünk van-e még az, akinek küldtük?
Apai ágról mindössze két unokatestvérem volt: Zsike, akivel mindig számíthattunk egymásra, és a húga, Marcsi, akit a szülei – mint általában a kisebbet – kellőképpen elkényeztettek. Talán ez a szülői bánásmód vezetett ahhoz, hogy ő érettségi után el akart szakadni otthonról: az NDK-ban kezdett el dolgozni, ott végezte el a külkereskedelmi főiskolát, és hazatérte után egy évfolyamtársával összeházasodva Budapesten telepedett le, ott kezdett dolgozni.
Zsike sok éven át küzdött azért, hogy gyermekük szülessen, de ezt nem adta meg nekik a sors. Negyvenhárom éves volt, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála, ami azért is volt mindhármunk számára ijesztő, mert a közös nagymamánk is ebben a betegségben halt meg, így az örökletes tényező bármelyikünknél szóba jöhetett. Több éven át kezelték, voltak jobb és rosszabb periódusai, de ő a kezeléseket mindig zokszó nélkül tűrte, és közben nemcsak a munkahelyén dolgozott, hanem állatmenhelyen is: sokat tett a gazdátlan állatokért, gyógyíttatta őket, és igyekezett nekik jó gazdát találni.
Emlékszem, mikor egyszer Kecskemétre jött osztálytalálkozóra, és nálunk aludt, másnap a hétvégi házunknál meglátott egy öklömnyi elhagyatottnak látszó cirmos cicát, amit addig édesgetett magához, míg a kis jószág megbízott benne, és meg tudta fogni. Tóbiásnak nevezte el, és magával vitte Pestre, hol akkor már legalább négy cicája és két kutyusa volt. Korábban a belvárosi lakását cserélte el erzsébetvárosira, hogy helyet tudjon adni a kivert állatoknak. Híre volt annak is a munkatársai között, hogy ő mindig a kutyás koldusnak adott pénzt, de hozzátette: ne magának vegyen rajta élelmiszert, hanem a kutyának!
Hát ilyen volt ő, és én nagyon szerettem érte. Amikor a betegség újra erőt vett rajta, a nagybeteg, Szegeden élő édesanyja hívott fel telefonon, és én megígértem neki, hogy amint lehet, meglátogatom. Akkor épp nem lehetett, mert intenzív osztályon volt, ahonnan csak két hét múlva, a kezelések után jöhetett ki, így a látogatás elmaradt. Később még beszéltünk telefonon párszor, mindig nyugtatott, hogy jól van ő, majd megerősödik, és akkor együtt megyünk kirándulni a Budai hegyekbe. Aztán ősz lett, többször terveztem, hogy meglátogatom, de mindig közbejött valami… Igen, mindig, úgy, ahogy Baranyi Ferenc írta: „…létfontosságú semmiségek, miatta halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet…” Aztán egyszerre csak április lett, kezdődött a húsvéti készülődés, amikor is sietve vettem pár szép képeslapot, melyeket megcímeztem Zsikének, az anyukájának, a húgának – mindenkinek vidám, boldog húsvéti ünnepeket kívánva.
Eltelt az ünnep, és az azt követő első munkanapon megjött a gyászjelentés: a mi Zsikénk március végén elhunyt. Temetése egy szeles, hideg áprilisi délelőttön a Rákoskeresztúri temetőben volt, ahol – miközben a ravatalozótól a sírhelyig kísértük –egy szép cirmos cica végig követett bennünket az úton. Egy pontosan olyan cirmos, mint Tóbiás, aki már hiába várta haza gondos gazdasszonyát.
Hát ezért nem írok én soha többé képeslapot! Mert mit ér a jókívánság, ha közben azt sem tudjuk: él-e, hal-e, akinek küldjük. Bele se merek gondolni, mit érezhetett a nagynéném a képeslap olvasásakor, miközben élete egyik legnagyobb fájdalmát élte át: azt, hogy el kell temetnie a gyermekét.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)