Erzsi mama és a mobiltelefon
Erzsi mama nyolcvanadik születésnapjára készülődött a család. Igazi meglepetésnek szánták, nem árulták el neki, hogy mindkét fia, az összes unokája – sőt a Brüsszelben élő dédunokái is ott lesznek. Csak azt tudta, a vasárnapi mise után ne haza menjen, hanem Katiékhoz ebédre. Ahogy a templomajtóban elköszönt Mariskától, büszkén jegyezte meg: ma sietek haza, vagyis nem haza, mert a lányoméknál ebédelek.
A házhoz érve kicsit gyanús volt neki a sok autó, de még ekkor sem sejtett semmit: nem tudta ő azokat a “flancos autókat” megkülönböztetni, rossz szemével nem fedezte fel, hogy bármelyik ismerős lenne. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a csöngetésre egy kisebb “embertömeg” nyitott kaput, és elsőnek a hároméves Gréta dédunokája ugrott a nyakába. Alig győzte végigölelgetni őket, és könnyeit törülgetve hagyta, hogy a szobába kísérjék.
– Nem szoktam én hozzá, gyerekeim, az ünnepléshez – mondta szipogva. – Nem volt a mi időnkben szokás a születésnapot ünnepelni. Névnapot inkább, de mivel a drága húgom épp Erzsébet napon halt meg a gránátrobbanásban, azóta a nevem napját se szeretem megtartani.
– Hagyjuk ezt most, anyuka, majd ebéd után elmeséli – szólt közbe a veje, aki már unta anyósa régi történeteit. Ők laktak hozzá a legközelebb, számtalanszor hallotta már azt a háborús történetet.
A család ezután elhalmozta virággal és ajándékkal a mamát: a kicsik rajzoltak, festettek neki, a menye egy új kendővel, a lánya – jobb ötlet híján – egy új ágyneművel, majd sorra került Áron, az unokája, aki Brüsszelben dolgozott, és onnan tért haza a családjával a nevezetes napra.
A mama meglepődve bontogatta a kis szögletes csomagot, fogalma se volt róla, mi lehet abban. – Tán csak nem valami ékszert hozott ez a buta gyerek! – morfondírozott, amíg a díszes csomagolást lehántotta róla. De nem, a dobozban egy okostelefon lapult, amilyet ugyan már látott a fiai kezében is, de hogy hogyan kell azt használni, arról fogalma se volt.
– Jaj, kisfiam, hát minek ez nekem? Úgyse tudom megtanulni, hogy kell ezt használni… nem való egy ilyen szép holmi egy vénasszony kezébe!
– Dehogynem, mamika, majd ebéd után megmutatom, hogy kell használni! Ne féljen, a dédunokái már egymást verik érte, hogy melyikük játsszon az enyémmel – mondta nevetve, és megsimogatta Márkó buksiját. Ugye megmutatod majd a maminak, hogyan kell használni?
– Persze, nagyon szívesen! Addig is lehet nálam?
– Hát persze, kicsim – válaszolta Erzsi mama, és odaballagott az asztalhoz.
Nagyon finom ünnepi ebéd volt, Katika igazán kitett magáért. Erzsi mama kicsit szégyenlősen evett: amióta a Parkinson-kór miatt remegett a keze, jobb szerette magában eszegetni a leveskét. Az ebéd alatt folyt némi halk beszélgetés, de bizony egy-egy fogás között hamar előkerültek az okostelefonok, és mire a Jucika emeletes dobostortájához értek, már mindenki a saját kütyüjével volt elfoglalva. – Mekkorát változott a világ! – gondolta Erzsi mama szomorúan. – Eljöttek ezek a gyerekek többszáz kilométert a kedvemért, aztán ahelyett, hogy megbeszélnék, kivel mi történt, vagy elmondhatnám nekik, hogyan is halt meg a szegény húgom a háborúban a másik három vétlen áldozattal együtt, csak a telefonjukat nyomkodják.
Végül, hogy megtörje a csendet, megkérdezte Márkot:
– No, kisunokám, megmutatod nekem azt a fránya telefont, hogy kell használni?
– Mindjárt, mami – válaszolt a gyerek. – De most nem hagyhatom abba: ha most kikapcsolom, legalább két éltet elvesztek.
– Micsodát, fiam? – kérdezte megdöbbenve Erzsi mama.
– Jaj, hát én most egy háborús játékot játszom egy koreai meg egy japán sráccal, azt nem hagyhatom abba még egy ideig. Egyébként nyerésre állok, most ne zavarj!
Szegény Erzsike így hát csendben üldögélt egy kicsit az asztalnál, nézte az őt ünneplő, de magukba fordult társaságot, azután felállt, és elkezdte leszedni a mosatlant. Mire a család felocsúdott, hogy “hát az ünnepelt hová lett”, Erzsike néni végzett a konyhában, és a konyhaszéken üldögélve imádkozott.
Márkó ekkor – apja parancsára – abbahagyta végre a játékot a mama új mobilján, és magyarázni kezdte neki, mi hogyan működik rajta, és mi az a “fészbuk”, ami még arra is figyelmezteti majd őt, ha a fiainak születésnapja van. Erzsi néni – mit sem értve az egészből – azon tűnődött: hová fajult ez a világ, ha már egy ilyen kicsi gyerek is háborúzik, és ha a felnőttek csak úgy üzenetben köszöntik fel egymást a születésnapjukon, de azt is csak akkor, ha a gép figyelmezteti őket.
Amikor eljött a hazautazás ideje, Erzsi mama elővette a mobilt a szatyorból, és Márk kezébe adta: – Vidd el, kicsim, és használd, nem kell ez énnekem. Mit is csinálnék vele? Én csak a mamádat, meg Mariskát szoktam telefonon hívni, velük meg biztos nem fogjuk egymást lövöldözni.
Édesapám emlékére
Én viszonylag későn születettem, hiszen az ötvenes években nem volt az még általános, hogy egy lány harminc évesen menjen férjhez. De hát az édesanyám a 2. világháborúban elveszítette az udvarlóját, és csak jóval később vette őt el a szomszéd Pista – aki őt a testi hibája ellenére is szívből szerette. Első gyermekük halva született, és az orvosok azt javasolták neki, ne is próbáljon másikat szülni, mert arra vagy a gyerek, vagy ő rámehet. De ahogy az évek teltek, apukám egyre jobban vágyott rá, hogy kisfia szülessen, így azután négy évvel később az ő Ilkája mégis várandós lett – így születtem meg én. Fia helyett a fia lettem: ha csak tehettem, ott sürögtem-forogtam körülötte, húztam a fűrész másik felét, ha tűzifát aprított (akkor is, ha ezzel inkább hátráltattam, mint segítettem őt). Emlékszem: szárbordóból jászlat, tehenet és bárányt csinált nekem, esténként a petróleumlámpánál olvastunk, malmoztunk, vagy kártyáztam vele. Nálunk soha hangos szóváltás nem volt, én nem tudom, mit jelent félni attól, hogy a részeges apám miatt a szalmakazalban kell éjszakázni – mint a tanyavilágban oly sok másnak. Mindketten nagyon sokat dolgoztak, gyűjtötték a pénzt, hogy a városban tudjunk házat venni, mire leérettségizem. Az volt a vágya, ott majd elvégzi az általános iskola nyolc osztályát – mert hiába volt kitűnő tanuló, erre gyerekkorában nem volt lehetősége. Tízéves koromban apukám akarata szerint városi iskolába írattak, hogy nekem könnyebb életem legyen, mint nekik – és én ezt nem tudtam neki meghálálni. 17 évesen veszítettem el: a részeges szomszéd motorral halálra gázolta.
A háborút túlélte… békében miért kellett meghalnia fiatalon? Miért mindig “csak a jók mennek el, ők hagynak el?”*
*Alex Tamás: Emlékdal
Álmaimban látlak még
“Hogyha képzeletnek szárnyain”*
visszarepülhetnék a múltba,
veled utaznék hazánk szép tájain,
hidd el, boldogok lehetnénk újra!
Mióta magam maradtam, múltunk kísért.
Mondd: mit és hol rontottunk el?
Megsértődtél és messze futottál. Miért?
Nem tudok elszámolni az élettel.
Tudom: szerettél, s én szerettelek.
Vagy álom volt? Puszta képzelet?
Tíz hosszú éve már – s nem feledtelek.
Eltűntél. S azt se mondtad: ég veled!
Másoktól hallok rólad kósza híreket,
mondják: bízol benne, jól alakult az életem.
Már csak álmomban élhetem veled az életet,
“és ez, és ez, hajh nem elég nekem!”*
*Takács Mária: Örökre akarlak
(Holécziné Tóth Zsuzsa)