Az én szüleim története
1942-t írtak, amikor az őszi besorozáskor Pistát a rövidlátása miatt alkalmatlannak ítélték a katonai szolgálatra. Nagyon szomorúan ballagott haza, mert Somfai tanító úr olyan szépen beszélt a levente oktatáson a hősiességről meg a hazaszeretetről, hogy ő mindenképpen katona akart lenni. Édesapja is volt katona: az első világháborúban Doberdónál harcolt, az ő példáját szerette volna követni. Különösen elszomorította az a tény, hogy a barátja, Bódog Jóska megfelelt, pedig az egyik lábára – amire a ló rálépett – kicsi kora óta sántított. De hát be kellett látnia: bicegve még lehet lőni, viszont rövidlátóként nem lehet célozni. A két faluból – Orgoványról és Jakabszállásról – kitelt egy század, akik azután nemsokára el is indultak a frontra. Ő itthon maradt, segített apjának gazdálkodni a nyolc hold földön, és türelmetlenül várta a híreket: vajon, hogy alakul a sorsa az egykori iskolatársaknak?
Ilonka 1944 őszén értesült róla, hogy az udvarlója, Bódog Jóska is elesett a fronton: a jakabi századból mindösszesen ketten élték túl a borzalmas ütközeteket. Mélyen gyászolta szerelmét, akinek ugyan nem volt még a jegyese, de biztos volt benne, hogy a fiú a testi hibája ellenére tiszta szívéből szerette. A szép arcú, szőke Ilonka gerince egy gyerekkori balesetben eltörött, és úgy forrott össze, hogy a lány láthatóan púpos maradt. Nem is számított rá, hogy valaki őt ennek ellenére szeretni tudja, de azután az enyhén bicegő Jóska egyre többet járt a házukhoz: eleinte csak napszámba, de azután jött hétvégén is, és hamarosan már a közös jövőt tervezgették. És most vége. Nem fogja őt így púposan elvenni senki, az a sorsa, hogy idős szüleit gondozza – hiszen a kilenc nagyobb testvére már mind családot alapított, vagy a városra költözött boldogulni.
Öt éve ért véget a világháború. Az alföldi tanyavilágban folyt tovább az élet: a szülők és feleségek meggyászolták a háborúban elesetteket, és a sebek lassan begyógyultak. Ilonka már huszonkilenc éves volt, a szomszédban lakó Pista harmincegy, amikor az a húsvéti locsolkodás alkalmával megkérdezte a lánytól: lenne-e kedve vele az esti bálba elmenni? Ilonkát meglepte a kérdés. Nem volt őneki szép báli ruhája, táncolni se nagyon tudott – hiszen a testi hiba kapcsán érzett szégyen miatt nem járt el szórakozni. Azt ajánlotta hát a fiúnak, inkább jöjjön át este egy kicsit kártyázni – a snapszozást még a bátyjaitól tanulta, gondolta, azzal nem vall
Hát így kezdődött, és Pista nemsokára minden vasárnap délután vendég lett a háznál. Karácsonykor megtartották az eljegyzést, és májusra kitűzték az esküvő napját. Következő év februárjában Ilonka édesanyja meghalt, így a gyász miatt nem volt zenés lakodalmuk. Csendesen, szerényen keltek egybe, és nagy szeretetben éltek Pista motorbaleset miatt 1974-ben bekövetkezett haláláig. Az első lányuk halva született. A második – aki ezeket a sorokat lejegyezte – nem kívánhatott volna jobb szülőket és szeretőbb családot, mint az övéké volt.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)