Erzsi mama és a mobiltelefon
Erzsi mama nyolcvanadik születésnapjára készülődött a család. Igazi meglepetésnek szánták, nem árulták el neki, hogy mindkét fia, az összes unokája – sőt a Brüsszelben élő dédunokái is ott lesznek. Csak azt tudta, a vasárnapi mise után ne haza menjen, hanem Katiékhoz ebédre. Ahogy a templomajtóban elköszönt Mariskától, büszkén jegyezte meg: ma sietek haza, vagyis nem haza, mert a lányoméknál ebédelek.
A házhoz érve kicsit gyanús volt neki a sok autó, de még ekkor sem sejtett semmit: nem tudta ő azokat a “flancos autókat” megkülönböztetni, rossz szemével nem fedezte fel, hogy bármelyik ismerős lenne. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a csöngetésre egy kisebb “embertömeg” nyitott kaput, és elsőnek a hároméves Gréta dédunokája ugrott a nyakába. Alig győzte végigölelgetni őket, és könnyeit törülgetve hagyta, hogy a szobába kísérjék.
– Nem szoktam én hozzá, gyerekeim, az ünnepléshez – mondta szipogva, nem volt a mi időnkben szokás a születésnapot ünnepelni. Névnapot inkább, de mivel a drága húgom épp Erzsébet napon halt meg a gránátrobbanásban, azóta a nevem napját se szeretem megtartani.
– Hagyjuk ezt most, anyuka, majd ebéd után elmeséli – szólt közbe a veje, aki már unta anyósa régi történeteit. Ők laktak hozzá a legközelebb, számtalanszor hallotta már azt a háborús történetet.
A család ezután elhalmozta virággal és ajándékkal a mamát: a kicsik rajzoltak, festettek neki, a menye egy új kendővel, a lánya – jobb ötlet híján – egy új ágyneművel, majd sorra került Áron, az unokája, aki Brüsszelben dolgozott, és onnan tért haza a családjával a nevezetes napra.
A mama meglepődve bontogatta a kis szögletes csomagot, fogalma se volt róla, mi lehet abban. Tán csak nem valami ékszert hozott ez a buta gyerek? – morfondírozott, amíg a díszes csomagolást lehántotta róla. De nem, a dobozban egy okostelefon lapult, amilyet ugyan már látott a fiai kezében is, de hogy hogy kell azt használni, arról fogalma se volt.
– Jaj, kisfiam, hát minek ez nekem? Úgyse tudom megtanulni, hogy kell ezt használni… nem való egy ilyen szép holmi egy vénasszony kezébe!
– Dehogynem, mamika, majd ebéd után megmutatom, hogy kell használni! Ne féljen, a dédunokái már egymást verik érte, hogy melyikük játsszon az enyémmel – mondta nevetve, és megsimogatta Márkó buksiját. Ugye megmutatod majd a maminak, hogyan kell használni?
– Persze, nagyon szívesen! Addig is lehet nálam?
– Hát persze, kicsim – válaszolta Erzsi mama, és odaballagott az asztalhoz.
Nagyon finom ünnepi ebéd volt, Katika igazán kitett magáért. Erzsi mama kicsit szégyenlősen evett: amióta a Parkinson-kór miatt remegett a keze, jobb szerette magában eszegetni a leveskét. Az ebéd alatt folyt némi halk beszélgetés, de bizony egy-egy fogás között hamar előkerültek az okostelefonok, és mire a Jucika emeletes dobos tortájához értek, már mindenki a saját kütyüjével volt elfoglalva. Mekkorát változott a világ! – gondolta Erzsi mama szomorúan – Eljöttek ezek a gyerekek több száz kilométert a kedvemért, aztán ahelyett, hogy megbeszélnék, kivel mi történt, vagy elmondhatnám nekik, hogyan is halt meg a szegény húgom a háborúban a másik három vétlen áldozattal együtt, csak a telefonjukat nyomkodják. Végül, hogy megtörje a csendet, megkérdezte Márkot:
– No, kisunokám, megmutatod nekem azt a fránya telefont, hogy kell használni?
– Mindjárt, mami – válaszolt a gyerek –, de most nem hagyhatom abba: ha most kikapcsolom, legalább két éltet elvesztek.
– Micsodát, fiam? – kérdezte megdöbbenve Erzsi mama.
– Jaj, hát én most egy háborús játékot játszom egy koreai meg egy japán sráccal, azt nem hagyhatom abba még egy ideig. Egyébként nyerésre állok, most ne zavarj!
Szegény Erzsike így hát csendben üldögélt egy kicsit az asztalnál, nézte az őt ünneplő, de magukba fordult társaságot, azután felállt és elkezdte leszedni a mosatlant. Mire a család felocsúdott, hogy “hát az ünnepelt hová lett”, Erzsike néni végzett a konyhában, és a konyhaszéken üldögélve imádkozott.
Márkó ekkor – apja parancsára – abbahagyta végre a játékot a mama új mobilján, és magyarázni kezdte neki, mi hogyan működik rajta, és mi az a “fészbuk”, ami még arra is figyelmezteti majd őt, ha a fiainak születésnapja van. Erzsi néni – mit sem értve az egészből – azon tűnődött: hová fajult ez a világ, ha már egy ilyen kicsi gyerek is háborúzik, és ha a felnőttek csak úgy üzenetben köszöntik fel egymást a születésnapjukon, de azt is csak akkor, ha a gép figyelmezteti őket.
Amikor eljött a hazautazás ideje, Erzsi mama elővette a mobilt a szatyorból, és Márk kezébe adta: vidd el, kicsim, és használd, nem kell ez énnekem. Mit is csinálnék vele? Én csak a mamádat, meg Mariskát szoktam telefonon hívni, velük meg biztos nem fogjuk egymást lövöldözni.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)