Válaszra várva
Adél a szobában ült, az asztalon ott volt előtte egy közepes méretű boríték. Heteket várt, hogy megérkezzen, most mégsem merte felbontani: várta, hogy a párja, Csaba hazaérkezzen, és együtt nyissák ki. Tudta, ott van benne a bizonyosság, mely egész életükre befolyással lesz, sőt nemcsak kettejükére, mert ott van az a pici élet, amelyről még csak ő tud – egy gyermek, akinek a sorsa szintén ezen a borítékon múlik.
Csabát több sikertelen internetes társkereső próbálkozás után vezérelte útjába a sors: a barátnőjével akart találkozni a budai Ámor presszóban, de Kati késett, és mivel rajta kívül csak egy fiatal pár volt a helyiségben, a pultos fiú ráért, és beszélgetni kezdett vele. Mikor Kati odaért, már kölcsönös volt a szimpátia, így amikor Adél a pulthoz ment, hogy kifizesse a számlát, a fiú hirtelen ötlettel a blokk hátuljára írta a telefonszámát, és csak annyit súgott: “Pénteken szabadnapos vagyok, várom a hívásod.”
Hát így kezdődött, és az elmúlt másfél év egyetlen vele töltött percét sem bánta meg… kivéve azt az estét, amely miatt most reszketve ül a fotelben, és várja haza szerelmét. Jaj, az a borzalmas este, csak azt tudná feledni! Azon az estén a Szeged étteremben a szüleiket várták vacsorára – illetve Adélnak csak az édesanyját, mert apja a válásuk után Pécsre költözött, és nem sokkal később meghalt. A fiatalok azt akarták, hogy ismerjék meg a szülők egymást, és Adél tudta: Csaba zsebében ott lapul egy bársonydoboz, amiben jegygyűrűk vannak – mert az est végén meg akarta kérni Adél kezét. Amit viszont Adélon kívül senki sem tudott, az az volt, hogy azon a napon kiderült: kisbabát vár – tehát az ő táskájában egy pozitív terhességi teszt lapult, mellyel viszont ő akarta meglepni szerelmét.
Kéz a kézben ültek az étteremben, tekintetük egymásba fonódott, egészen addig, míg Csaba szülei meg nem érkeztek. A beszélgetés könnyen indult, az idő gyorsan múlt, de Adél egyre idegesebben nézegetett a bejárat felé. “Anyám megint hozza a formáját” – gondolta bosszúsan. – “Hogy miért nem tud egyszer, csak egyetlenegyszer időben odaérni valahová?” Végül – vagy fél órás késéssel – megjelent az ajtóban, intett Adélnak, majd elvonult a toalett felé, hogy megigazítsa az egyébként tökéletes sminkjét. Dekoratív, szép asszony volt – és ezt tudta is magáról. Végre kissé színpadias mozdulatokkal az asztalhoz indult, majd léptei lassulni kezdtek, meredten nézte Tamást – aki érkezésére felállt, majd hamuszürkévé vált arccal visszaült, mint aki szellemet lát. Adél anyja az asztalunktól pár méterre egy székbe kapaszkodva állt, arcán döbbenet és a kétségbeesés tükröződött. A lány lopva leendő anyósára nézett, akinek szemeivel ölni lehetett volna, és láthatóan ökölbe szorult a keze. Ezután felugrott, és a kabátjáért indult. Csaba apja lehajtott fejjel motyogott valami “elnézést” félét, és utána indult. Nem lehetett könnyű Adél anyjának sem megszólalni a kínos jelenet után. A lány látta, legszívesebben ő is elfutna, de nem tehette meg. Odaintette a pincért, kért három konyakot, majd, amikor a sajátját felhajtotta, belekezdett egy több mint harminc éves történetbe:
–Tudnotok kell, hogy nem véletlen, hogy Márta volt az, aki vette a kabátját, amikor meglátott. Tamás és én szeretők voltunk – nem egy, nem két alkalommal voltunk együtt, hanem évekig tartott a viszonyunk. Mindketten fiatal házasok voltunk, egy céges csapatépítő tréningen egy átmulatott éjszaka után ébredünk egymás karjaiban. Többször megfogadtuk, hogy kész, vége, de nem tudtunk elszakadni, nem voltunk képesek az ösztöneinknek parancsolni. Hol sűrűbben, hol ritkábban találkoztunk – mikor, hogy adódott. Aztán apukád rájött, felhívta Mártát, és mindent elmondott neki. Csodával határos módon mindkét házasság kibírta ezt a botlást. A miénk leginkább azért, mert megtudtam, hogy várandós vagyok veled, és apád megbocsátott, azt mondta: “Annak a gyereknek apa kell, itt vagyok, melletted maradok.” Négy év telt el így, azután mégis elment, leköltözött Pécsre, és nemsokára lett egy új kapcsolata, vele maradt, amíg élt.
Adél először csak arra gondolt: “Istenem, milyen megalázó lehetett Márta néninek és az apjának ez a helyzet…” Azután eszébe jutott valami, és majd beleőrült a gondolatba. Mindez nem sokkal az ő születés előtt? Mi van, ha ő és Csaba féltestvérek? Kétségbeesetten nézett az anyjára, mintegy tőle várva a magyarázatot. Anyja persze tudta, mit akar hallani. Egy ideig ült lesütött szemmel, majd alig hallhatóan annyit nyögött ki: “Mindig is úgy éreztem, te abból a kapcsolatból fogantál.”
Csaba és Adél egymásra néztek: szemükben kétségbeesés, a bizonytalanság: hogyan tovább? Csaba zavartan odaintette a pincért, kifizették az italokat, és elindultak kifelé szó nélkül. Mi lesz velük? Adél tudta, most nem hozhatja szóba a babát, akinek sorsa ezekben a percekben vált bizonytalanná. Hiszen, ha féltestvérek, ez a gyerek nem születhet meg! Reszketve gondoltak mindketten a közös jövőjükre, és hazaérve megegyeztek, hogy elmennek DNS-tesztet csináltatni. Az egymás iránt érzett szerelmük mit sem változott, de tudták, a hogyan továbbról csak a teszt megérkezése után dönthetnek.
Adél a gondolataiból a zárcsörgésre riadt fel. Elébe sietett a fiúnak, és azzal fogadta: “Megjött, itt van.” Mindketten tudták, mire gondol. Az asztalhoz mentek, és Csaba – látván, hogy Adél keze mennyire reszket – feltépte a borítékot, és hangosan olvasni kezdte: “Nincs egyezés.” Zokogva csókolták le egymás arcáról a könnyet, majd Adél eltolta magától szerelmét, de csak addig, amíg a táskájához lépett, és kivette belőle a terhességi tesztet. “Gratulálok, kedves uram, ön hét hónap múlva apuka lesz” – mondta, és a nyakába ugrott a párjának.
(Holécziné Tóth Zsuzsa)