Kedves Naplóm: Osztálykirándulás
2019. október 11–12. Osztálykirándulás
Unalommal vegyes félelemmel szálltam le a buszról Mátraszentimrén. Katasztrofális két napnak néztünk elébe. Még hogy egy tizenkettedikes osztállyal két napra eljönni a Mátrába? Mit gondolt Nyeste tanárnő, hogy majd az osztály lázba jön néhány fától, csak mert épp narancsszínekben pompáznak?
Ebéd után persze jött a kötelező természetjárás, ami közben mindenki a telefonján lógott, egyedül Réka figyelte az idegenvezetőt, de ő is csak azért, mert erdőgazdálkodással akar foglalkozni, ennek az egész vacak kirándulásnak ő volt az egyedüli nyertese. (Legalábbis kezdetben így gondoltuk.)
A táj egy tipikus magyar erdő képét mutatta, arany, barna és piros színekben pompázó, a leveleiket lassan hullató fák, a talaj mentén pedig elhányva egy csomó nejlonzacskó és cigarettacsikk. Utóbbi következtében hatvan perces kismonológot kellett meghallgatnunk Dancs tanár úr tolmácsolásában a környezetszennyezésről, a tudatosságról és a többi hasonló ökotémáról, amikről ilyenkor elengedhetetlen beszélni.
Sajgó térdekkel és szúró tüdővel, de végre megérkeztünk úticélunkhoz, egy kilátóhoz (valami Vörös-kő vagy mi a szösz a neve). Felmentünk, mindenki kigyönyörködte magát a tájban (a két tanár majd hasra esett az ,,előttünk elterülő látványtól”, mi addig inkább lőttünk néhány szelfit, hogy legalább legyen mit kitolni instára meg face-re), majd lebattyogtunk a türkiz monstrumról és nekivágtunk a kálváriánknak hazafelé.
Tanáraink este közös sütögetést terveztek tábortűz mellett. Ezzel az egyetlen probléma csupán az volt, hogy ők maguk ezerszer lelkesebbnek tűntek, mint mi, diákok. Szerencsére vacsora előtt volt alkalmunk kicsit akklimatizálódni a fárasztó túra után, így valamennyien szobáinkba zárkóztunk, néhányan (legfőképp fiúk, de egynéhány lány is) valamiféle meccset néztek az egyikőjük laptopján, a többiek pedig elterültek ágyaikon és látványosan unatkoztak (közöttük én is).
Aztán egyszer csak mintegy varázsütésre minden lámpa kialudt, a mobilok kijelzője elsötétült, teljes lett körülöttünk a sötétség. Természetesen elszabadult a pokol. Kellett vagy fél óra, mire tanáraink mindenkivel tudatták, ez egy egyszerű áramszünet, és nem a világvége. Persze, mivel ez lehetetlenné tette elektromos eszközeink használatát, nekünk igenis annak tűnt, s meglehetősen rossz volt látni, hogy Nyeste tanárnő és Dancs tanár úr, ha próbálták is titkolni, tulajdonképpen örültek ennek a fordulatnak.
– Véleményem szerint – szólt mindnyájunkhoz Dancs tanár úr – itt az ideje megrakni azt a tábortüzet, ha már úgyis ilyen fordulatot vettek az események. Gyertek, srácok, segítsetek! – azzal néhány megtermettebb fiúval a nyomában elballagott a kert végében álló fészerbe fáért.
– Mi pedig addig készítsük elő az ennivalót – jelentette ki osztályfőnökünk, mire én, Réka és Kincső, ha nem is túl nagy lelkesedéssel, ám segítettünk neki kicipelni a tányérokat, Gabi és a barátja, Peti pedig a szalonnát, kenyeret és a zöldségeket.
Jó negyedóra elteltével már vidáman lobogott a tábortűz, mi pedig körülültük. Tettük mindezt meglehetősen bambán, túlzás lett volna azt állítani, hogy kifejezetten élveztük a helyzetet. Időközben besötétedett, a nyársakon lógó szalonnákon meg-megcsillant a zsír, s a távolban hallani lehetett az erdőből kihallatszódó hangokat. Hol egy-egy kisállat motozását, vagy épp egy bagoly huhogását. Máskülönben csend volt, s ezt roppant furának tartottam. Sehol egy autó vagy vonat, csak az arcomat cirógatta meg olykor egy lenge fuvallat, amibe beleborzongtam.
– Mi lenne, ha játszanánk ,,nyitott mondatosat”? Tudjátok, mint órán! – kérdezte lelkesen Nyeste tanárnő, mire Dani megadóan a kezébe temette arcát, nyársa pedig a földön landolt.
– Jaj, Danikám, egy kicsit lelkesebben! Kezdődjön úgy a mondat, hogy Én azért szeretem az erdőt, mert…. Én azért szeretem az erdőt, mert rendszeresen járunk a férjemmel túrázni, és csodás órákat töltünk el együtt a természetben. Dani, te jössz!
A fiú gondolkodott pár pillanatig, látszott, erősen töri a fejét, majd így szólt:
– Én azért szeretem az erdőt, mert a madarak lágy trillázása melegséggel üdíti fel a lelkem – fejezte be a mondatot hatalmas gesztusokkal, mire mindenki felkacagott, és osztályfőnökünkön is láttuk, nem várt különösebben komoly választ a fiútól.
– Kincső, te miért szereted az erdőt?
– Én azért szeretem az erdőt, mert a lovaglótábor, ahová kisgyerekkoromban jártam, egy tölgyes mellett volt, gyakran kijártunk oda lovagolni. Meghatározóak voltak számomra azok az alkalmak.
– Azt meg is hiszem! – bólogatott Nyeste, hiszen ő is nagyon jól tudta, Kincső elhatározott szándéka lovakkal foglalkozni a későbbiekben.
A kérdések szépen lassan mindenkit megtaláltak, s mi csak ámulva néztünk egymásra, mert legtöbbünknek volt valami igencsak erős kötődésünk az erdőhöz, ráadásul a nyitott mondatok által olyasmiket tudtunk meg egymásról, amikről fogalmunk se volt, és ha nincs ez az alkalom, talán sosem lesznek publikusak számunkra.
Rácsodálkoztam például arra, hogy Robi hetente jár szemetet szedni egy erre speciálizálódott városunkbeli csoporttal, ennek köszönhetően pedig nagyon ideges lett, mikor túránk során meglátta azt a tengernyi cigarettacsikket. Ez persze akkor nekem nem tűnt fel, mert én a telefonomat bújtam, míg ő arra használta készülékét, hogy értesítse társait a rendellenes állapotokról.
– Én azért szeretem az erdőt – kezdett bele Peti –, mert régebben rendszeresen részt vettem a városunk melletti erdőben megrendezett futóversenyen.
– Miért hagytad abba, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött Dancs tanár úr, aki körülbelül egy éve rendszeresen járt ezekre az eseményekre, és szívügyévé vált a fiatalság bevonása is.
– Egyszer elszakadt a térdszalagom, eléggé megviselt. Azóta nem próbálkoztam vele újra – felelte a fiú, és hangjából érződött, valóban fájdalmas volt neki az elszakadás.
A sor lassan rám került, az agyam, mint egy eszeveszett masina, kattogott, de úgy éreztem, semmi nem jut eszembe, amiért kifejezetten szeretném az erdőt. Aztán tanárnő egyszer csak felém fordult: – Te jössz! – és ekkor megvilágosodtam.
– Én azért szeretem az erdőt, mert kiskoromban nagypapámmal rendszeresen kibicikliztünk az erdőbe. Emlékszem, a biciklije kék volt, és hogy akár órákat is el tudtunk ott ketten tölteni – a mondat végét már-már szinte csak magamnak suttogom, mert valami nosztalgikus érzés kap el, amitől hirtelen megijedek, mert nem jellemző rám. Szerencsére ezt a többiek nem veszik észre, mert időközben már másra kerül a sor.
Sötét éjszaka lesz, mire minden diák kifejti, neki miért fontos az erdő. Közben az áram is visszajön, ezt abból észleljük, hogy az utcai lámpák ismét világítani kezdenek, de különösebben nem törődünk velük, mert jól érezzük magunkat. Végre beszélgetünk, úgy, ahogy talán soha ezalatt a négy év alatt.
Másnap jókedvűen szállunk fel a buszra. Mobileszközeink ugyan ott vannak a kezeinkben, csodát persze ne várjunk, azért nem fogjuk szélsőséges módon az összes elektronikus eszközünket kidobni a kukába, de a változás szele azért átjárt minket. Furcsa belegondolni, hogy mindezt egy buta ,,nyitott mondatos” játéknak köszönhetően, amitől órán mindenkinek borsódzik a háta.
Ez a pár órás áramszünet a maga sötétségével rávilágított arra, milyen keveset is beszélünk egymással, egymásról, a természetről, és hogy ezen változtatni kéne. Nemcsak nekünk, mindenkinek. Néha talán több ilyen ,,áramszünet” kellene ebbe a világba.
(Homovics Panna)