Útelágazás
Az utca mindkét oldalán négyemeletes panelházak sorakoztak, közöttük kétsávos út, melyen feltorlódtak az autók a délutáni csúcsforgalomban. Miriam is az egyik ilyen ház utcára eső lépcsőjén üldögélt, és már a második cigarettáját szívta. Sosem szerette igazán ezt a környéket, egyeneset irtózott tőle, mikor 15 éves korában ideköltöztek a szüleivel, mert nem tudták fenntartani a kertesházat, s most nagyon utálta, hogy közel 40 évesen vissza kellett térnie ide.
,,Pedig az egész a te hibád, te rontottad el” – szólalt meg egy hang a fejében.
– Tényleg, bakker? Nem mondod… – válaszolt a nő saját magának a cigarettacsikk végének rágcsálása közben.
Mélyen magába nézve tudta, így volt. Az Istvánnal való szakításában ő sokkal inkább közrejátszott, mint a férfi, amaz próbált alkalmazkodni. Elnézte a szeszélyeit, a munkahelyi légkörből adódó, jószerivel állandóan zaklatott lelkiállapotát, ám egy idő után betelt a pohár. A férfi próbált mindent megtenni, hogy Miriam ne süppedjen bele a szürke hétköznapokba, és túl tudjon lendülni sérelmein, a feszültségeken, egy idő után nem tudta elviselni a nő hangulatingadozásait.
,,Én ebből ki szeretnék lépni” – ezt mondta. Miriam persze kígyót-békát rákiabált, csak hogy ne kelljen beismernie, valójában a kialakult helyzetért őt terheli a felelősség, mert nem vette észre a másik erőfeszítéseit és azt, mennyire rosszulesik párjának, hogy nincs hozzá egy kedves szava sem. Így utólag persze már belátta, de immár késő, István, ha a lehető legfájdalommentesebben is, de kilépett az életéből.
Miriam úgy érezte, az élete egy kisiklott tehervagon, s ő nem tudta, hogyan állítsa ismét rá a helyes sínpályára. Ötletei, vagy ahogy inkább ő nevezte, álmai voltak, de az élettapasztalata azt súgta, álmodozással nem lehet sokra menni, így megmaradt a kőkemény valóságnál, ez pedig nem volt más, minthogy ismét a szüleivel lakik, a munkáját utálja, és egész egyszerűen megrekedt az életében.
A szemközti parkolóba ekkor állt be egy fényesre mázolt autó, sötét türkiz színe csak úgy csillogott a lefelé bukó napfényben. Miriam rágyújtott egy újabb szálra, miközben nézte, ahogy a kocsiból lakkcipőt, térdig érő ceruzaszoknyát és blézert viselő, kifinomult nő lép ki.
Miriamnak egyből a felettese, Brigitta jutott az eszébe, s ez az egyébként felé közeledő hölgyre nézve nem volt a legpozitívabb képzettársítás. Brigitta osztályvezető volt, mégpedig az ő részlegén, s a hosszú évek alatt, amit ő a cégnél töltött, nemhogy barátság nem szövődött közöttük, de Miriam, ha tehette, messziről elkerülte Brigittát, köszönhetően az alkalmazottakkal való lekezelő stílusa miatt.
,,Belőlem persze soha nem lesz már osztályvezető, elő se igen léptetnek, ha eddig nem tették… De persze én nem is nyalom a felsővezetés valagát!”
A felsőbb körökre egyébként nem sok rálátása volt. A nagyfőnököt is csak egyszer látta, mikor valami (tulajdonképpen csip-csup) ügy miatt lejött a részlegükre. Nem tűnt egy vérszomjas embernek, tulajdonképpen egész jókiállású hapsi volt. Brigitta persze egyből körbeugrálta, ami a férfit furcsamód nem zavarta. A rossz nyelvek azóta is azt beszélik, több volt (vagy ki tudja, talán éppen van is) közötte és Juhász Brigitta között, mint kollegiális kapcsolat. Miriam ezzel ugyanakkor nem sokat törődött, lévén, az ő élete ettől még ugyanúgy elfuserált maradt, s főnöke egyébként is jócskán megtorolta az efféle pletykákat egy kis estébe nyúló túlórával.
– Elnézést! – szólalt meg ekkor egy hang a feje fölül, Miriam pedig felnézve szembe találta magát az elegáns hölggyel, aki néhány pillanattal ezelőtt kiszállt az autójából.
– Miben segíthetek? – vette ki szájából a cigit és kifújta a füstöt.
– Dr. Ratkó Dominik ügyvédhez jöttem. Ugye jó helyen járok? – nézett rá a félhosszú vörös hajú nő kissé bizonytalanul.
– Igen, itt van irodája a másodikon – azzal fejével a falon lévő nagy táblára bökött, ami nagy betűkkel hirdette: DR. RATKÓ DOMINIK, ÜGYVÉD –, de ilyenkor szerintem már vége van a munkaidejének.
– Ó, értem… egy próbát megér – szólt továbbra is tétován, s némi csalódottság is kivehető volt hangjából, miközben a kaputelefonhoz sétált. Beírta a számot, az kicsöngött, de nem szólt bele senki. Másodjára se. Megpróbálta harmadjára is, hasztalan.
Miriam figyelte a nőt, s tájékozatlanságából, no meg bizonytalanságából arra mert következtetni, az ügyvéd felkeresése meglehetősen légből kapott ötlet volt.
– Úgy tűnik, igaza van, de ki tudja, lehet jobb ez így…
Miriam erre összevonta a szemöldökét. A vele szemben álló nő, bár látszott, nem él rossz körülmények között, nem egy elkényeztetett feleség képét mutatta. Barna szemeiből értelem sugárzott, de kétségbeesés is. Bár nem tudta, mi a másik problémája, mégis, valahogy magára ismert tekintetében.
– Hát, nem tudom… Ne vegye rossz néven, de ha valaki eljön egy ügyvédhez, aki ráadásul válásokra specializálódott, akkor ott szerintem már nagy a baj.
Szinte várta, hogy az idegen majd leüvölti a fejét, hogy mégis mit képzel ő, miért szól bele az életébe. Miriamot nagyon sokan nem szerették szókimondó stílusa miatt, ő azonban már túl volt azon, hogy ez érdekelje és változtatni akarjon rajta. Üvöltözés helyett azonban a másik csak egy lehelethalk ,,Tudom” – ot préselt ki ajkai között, majd kicsivel arrébb leült Miriam mellé a lépcsőre.
– Szerényi Éva – mutatkozott be és a kezét nyújtotta.
– Krüger Miriam – fogott vele kezet, megdöbbenve a tényen, hogy ez a látszólag gazdag hölgy leült vele beszélgetni.
– Megcsalta? – kérdezte bámulatából ocsúdva Miriam, s bár hangja éles volt és szavai lényegretörőek, ez a másik szemében mégsem hatott tapintatlannak.
– A férjem már évek óta csal – sóhajtott a másik. – Az illető ráadásul a beosztottja, és ha mindez nem lenne elég, az unokatestvérem. Próbáltam vele beszélni. Mármint a férjemmel. Kérdőre vontam, de nem hatotta meg. Bevallott ugyan mindent, de a válás szóba se került, én ostoba pedig eddig tűrtem, mert valahol naivan azt reméltem, egyszer majd csak kidobja.
– Kerek történet – kerekedett el Miriam szeme, majd ezeket gondolta magában:
,,Lám, a pénz sem minden. Ez az Éva biztos százszor jobb életszínvonalon él, mint én, de a problémák őt is megtalálják.”
– És most mi tartja vissza? Én ilyen esetben egy percig sem tétováznék, egy ilyen embernek mennie kell. Vagy talán a gyerekek?
– Nem, ők már nagyok. Megértenék, ugyanakkor annyi mindent építettünk fel együtt, a vállalkozást… Igen, leginkább a vállalkozásunkat. Fogalmam sincs, milyen kihatásokkal lenne rá, ha mi most elválnánk. Ne értse félre, el tudnék helyezkedni, ha el kéne mennem onnan, de 45 évesen kezdjek teljesen új életet? Úgy érzem, öreg vagyok én már ehhez…
– Ezt mondjuk átérzem, de akkor inkább benne maradna egy ilyen kapcsolatban?
Éva vállat vont, és tanácstalanul az előttük elterülő aszfaltot nézte, majd így szólt:
– Önnek is vannak hasonló problémái?
– Nekem a főnököm keseríti meg az életem – vett ki egy újabb szálat Miriam, ám meggondolta magát, és inkább visszatette a dobozba, majd azt a gyújtóval együtt mackónadrágja zsebébe süllyesztette. – Terjeng benne a felsőbbrendűségi mánia, mindenkivel lekezelően beszél, állandóan. Igazából én sosem akartam egy irodában dolgozni, de azokban az években a szüleim is rám szorultak, hát elvállaltam, amit a leggyorsabban csak lehetett. Aztán meg itt maradtam, de állandóan fojtogat az egész légkör. Mindennek fejébe a párkapcsolatom is ráment, a párom nem bírta a folytonos rossz hangulatomat, ami mindebből adódott.
– Nincs esély a változtatásra? – Évát látszólag ugyanúgy érdekelte Miriam problémája, mint a másikat az övé, annak ellenére, hogy eddig sohasem találkoztak.
– Világéletemben kézművesboltot szerettem volna nyitni. Már egészen fiatalkoromban kézzel készített ékszereket gyártottam, s kerestem a kreatív emberek társaságát, feltett szándékom volt, hogy ezeket az apró csodákat forgalmazzam felnőttként. – Miriam mélyet sóhajtott, s folytatta: – Az ambíció ugyan most is megvan, és tőkém is lenne éppen rá, de egyáltalán nem tudom, hogyan vágjak neki. Kézműves ismerőseim persze vannak, de fogalmam sincs, hogyan kell egy vállalkozást elvezetni. A kérdés tehát nálam is ugyanaz: közel a középkorhoz vágjak bele én is az ismeretlenbe, felhagyva a biztos egzisztenciát adó munkámmal?
Éva bólogatott, mintha csak azt mondaná: nehéz, nagyon nehéz.
Mindkét nő élete útelágazáshoz ért, s még mindketten tanakodtak, melyik útra is lenne helyes rálépni. A bizonytalan, ám boldogabbnak ígérkező jövő képe félelmetesnek hatott, szívük mélyén azonban érezték, ahogy most van, úgy nem mehet sokáig.
Végül Éva egy papírcetlit húzott elő, ráfirkantott valamit, és Miriam felé fordulva ezt mondta:
– Itt van a telefonszámom. Ha úgy érzi, kellőképpen összeszedte magát, hívjon fel, és én segítek beindítani önnek a vállalkozását. És mondjon fel, nem érdemes olyan munkát végezni, ami kiszipolyozza az ember lelkét. Csak egy életünk van.
Miriam elvette a lapot, Éva pedig felállt, szeméből eltűnt a kétségbeesés.
– Igen – vett egy mély lélegzetet Miriam – felmondok. Te azonban add be a válókeresetet.
Éva rámosolygott, nem zavarta a tegező megszólítás, elszántan bólintott, felírta az ügyvéd telefonszámát a praxisát hirdető tábláról, majd miután elköszöntek egymástól, elindult az autója felé. A másik dolgában egyikük sem lehetett biztos, saját jövőjüket illetően azonban már mindketten döntést hoztak. Éva a kocsiban ülve, Miriam a lépcsőházban baktatva mosolygott jót azon, hogy végső elhatározásához egy vadidegennel való párbeszéd vezetett.
Éva épp férje irodájában nézte át a számlákat, mikor kopogtattak. Juhász Brigitta széles dekoltázsú ingben libbent be a helyiségbe, és szemlátomást meglepte, hogy Évával találta szembe magát.
– Ó, ne haragudj! – szabadkozott zavartan, bár Éva tudta, ezzel csak csalódottságát akarta leplezni. – Nem tudtam, hogy ma te vagy bent Ödön helyett.
Éva bólintott, mintegy megerősítve ezt, jóllehet, ez nem volt teljesen igaz. Férjének valamiféle konferenciára kellett hirtelen elsietnie, ő csak épphogy beugrott helyette.
– Az egyik alkalmazottam beadta a felmondását, persze nem nagy dolog, de gondoltam, jobb megbeszélnem Ödönnel a még ledolgozandó idő részleteit.
Éva tudta, ez csak üres kifogás, ám nem érdekelte. Nem tombolt már benne se harag, se féltékenység.
– Ödönnek konferenciára kellett mennie, három körül lesz újra itt. A felmondási nyilatkozatot addig is ideadhatod, leteszem ide az asztalára. Brigitta próbálta leplezni csalódottságát, odaadta a papírokat unokatestvérének, majd megsemmisülten kisétált az ajtón. Nem várta, hogy Éva mindennek tudatában ilyen higgadtan, sőt mi több, szárazon fog vele viselkedni.
Mikor az ajtó bezárult Brigitta után, Éva fellélegzett. Nem emlékezett rá, lettek-e volna kettesben azóta Brigittával, mióta a kapcsolatuk kialakult Ödönnel. Gondolatban megdicsérte magát, amiért ennyire józanul tudta kezelni a helyzetet, majd a felmondást igazoló dokumentumokat letette az asztalra. Már épp ment volna ki, mikor egy ismerős névre lett figyelmes a papíron: Krüger Miriam.
– Te is meg merted lépni – mosolyodott el, és táskáját felkapva elindult, hogy időben odaérjen Ratkó ügyvédhez.
(Homovics Panna)