Lépteid nyoma
Tündököl a hó, csak a napfény ébred most,
a tél szendereg,
leple alatt alszik a csend betakarva,
s lomhán lélegez.
A kerek hold fénye még ott vacog kéken
a jégbe fagyva
mozdulatlanul, mint szívben a fájdalom.
Tegnap úgy hagytad.
A táj őrzi lépted súlyának fehéren
roppanó hangját,
a lombtalan fák közt havat ráz, s a szél is
terólad danál.
Madártoll didereg az ágon, az ének
jégcsapként lehull.
Még jajdul bennem deres emléked, fázik
a lélek, s csitul.
Tündököl a hó, vigaszt simít a napfény,
súgja tavaszát,
harmattá szelídül a dér majd, s csendesül
szívben is a fáj.
(Horváth-Tóth Éva)