Nyílik a csend odabent
Gyere, ülj le mellém! Hunyd le most a szemed!
Add ide kezed,
s lélegezz, lélegezz mélyeket… Hagyd lelked,
hogy csendesedjen!
Csak figyelj, sehol sincs zaj már. Meghallhatod,
amint szirmot bont
a hallgatás szívedben és fakad virág
szótlan talaján.
Az esőcseppek, mint rügy pattanó nesze,
úgy hullnak vízre.
A szél bársony ujjával búgva birizgál
lágy fűszálakat.
Az égre nyújtózó hegyek göröngyei
halk lélegzéssel
gördülnek tova, s hallik csúcsokba akadt
felhők sóhaja.
Hallod, milyen szép a csend? Ugye jó most itt,
énvelem kicsit?
Látod, a hallgatásnak is rajzol hangja
színes álmokat.
Szúként perceg most az idő, és morajlik
benned tengernyi
gondolat, homlokod hullámain ülnek
s ringnak az évek.
Hajtsd fejed vállamra, öleld gondjaidat
most a nyakamba!
Érzed a fényt arcodon? Pedig nem süt nap.
Itt szeretve vagy.
Lélegezz, lélegezz mélyeket! Hallod már,
mily csöndessé vált
benned a világ? S érezheted, hogy lelked
simul lelkemhez.
(Horváth-Tóth Éva)