Sült gesztenyék
A darvak már sehol,
de mintha a szürke toll
lelke – mint a tinta –
a szárból kiömlött volna
átszínezve a nyárkék eget,
s a tovatűnt szárnyak
alól hamvazó hideggel
szelíd kis pelyhekben
hullt a téli csend.
S én csak mentem. Előre.
Hogy haladtam-e?
Talpam alatt felnyögött
a szűzhó elhalón.
Nem néztem fel,
Téged meg ne lássalak.
Aztán az utca sarkán
sült gesztenyét kínált
valaki, az édes gőz
belém bújt, a szívemig,
és zsongadozva fehéren
sóhajtott a téli csend.
Nem vettem belőle.
Nem is azért küldted.
A pillanatot adtad,
mert megálltam a mostban.
Dermedten pislogtam
a zúzmarától didergő
zordult rohanásban,
néztem a gomolyodó
illatpamacsot, s a barna
gyöngyök sistergő
zenét duruzsoltak,
és zengett a téli csend.
Felnéztem. Oda fel, Terád.
A galambszürke mennybolt
havat szórt le rám,
és a szívemre csillagok
fényét szitálta az este.
Nem az utca betonján
ácsorogtam gesztenyéket
lesve, mert azt súgta szél
a téli csendben, hogy
tenyerébe vett
és engem is szeret az Isten.
Havazás
Nehéz pilláikat hunyják
az álmos szemű ablakok,
benn hasáb, kinn a hó ropog,
ébred a szél, s dúdol lustán.
A kéményben füst fecserész,
szótlan száll az ónszín alkony,
a napnak aranya hullong,
s fény ül a fák méla csendjén.
Lágy selymével piheg a tél,
szívekben a holnap szunnyad,
az ég fehér szirmot hullajt,
s havat ringat a tűlevél.
Csillagok
Mint álmos macska a sutban
nyújtóz és domborul
az égbolt hamuja, s puha talpán
settenkedik a sok árnyék
megbújva a csupasz bokrok alján.
A csend álmokat szusszan
a háztetők felett,
köhint a kémény és a füst
az égre ered,
piszkosfehér ruhájába szél kap,
zajdul tőle és a sovány
holdat mogorván betakarja.
Vizek tükrében tetszelegnek
és aranyukkal mállón
tenyerembe hullnak a csillagok.
Hallani, ahogy zúzmara
tüskéi közt jajongnak
a nyarat vérző rózsák,
az ablakra fagyott pára
recsegve szirmot bont
és gyökeret ereszt
a nyirkos fakeret hézagába,
dalol a huzat valami szépet
– nem tudom –, tán a télről,
vagy csak emleget téged.
Míg dideregve csordul
a szoba feketéje a falakon,
átölel a paplan és két karod,
szisszen a parázs a kályha
ajtajában, suhog a dunnában
a sok izgatott pehely,
odakint a húsos felhők
a háztetőkre ülnek.
Én meg csak nézlek. Érzem,
hogy szívemre hullott a csillagod.
(Horváth-Tóth Éva)