Ébredés
Zajong a város, füstös szerető,
lobban a hajnal, reszket lepedőm,
ébredés riad az éj tetemén,
a hús remeg még csontom melegén.
Ágyam tenyerén ülök hallgatag,
a fény lehull, nap bágyadt csillaga,
csak bámulom táncát, mily ingatag,
és pőre csendje lágyan simogat.
Szemem keres most fülledt álmokat,
szívem szíved és szájam csókodat,
kihűlt a reggel, hamvad nélküled,
talán holnap majd elfelejtelek.
Esti neszek
Lombok súrolják az eget,
a csend törékeny ágra ült,
az est ében hattyú, loccsan,
ahogy vízre száll, s elterül.
Lengén rázza haját a nád,
levele felszínt hasogat,
s reszkető hullámok hátán
sodorja a csillagokat.
A könnyű pára fellebeg,
sóhajt a fűz, túlpartra vágy’,
felriad fészkén az álom,
szívem keres, de nem talál.
Volt egyszer…
Konkoly szirmán ring az ég,
szellő hordja hűvösét,
lebben pipacs pendelye,
rétek piros gyöngyszeme,
szénaillat szerteszét,
gerle hívja kedvesét,
fák susognak csendesen,
emlék nyílik szívemen.
Fák alatt öreg padon
te meg én, s a csillagok,
mézes csók a szájakon,
szelíd álmok szárnyakon,
kéz a kézben, öröklét,
lelkeink közt kötelék,
suttogásunk fényes nesz,
volt egyszer egy szerelem.
Végre tavasz
Pókfonál selyme
harmatot ringat,
csillogó gyöngysort
készít a hajnal.
Nyílnak a szirmok,
lebben az illat,
orgona ága
halk lila dallam.
Nyújtóz’ a fű közt
sárga kis pitypang,
álmosan nézi,
pille hogy illan,
repked a réten,
tarka parány szárny,
szél tenyerében
gyenge virágszál.
Ébred a lomb közt
lágyan a trilla,
suttog a szellő:
végre tavasz van!
Bíbor sóhajok
Zajdul a vérem, bíboran buzog,
ébred a hajnal pírja arcomon,
leheleted csend izzó sóhaja,
neked vagyok bimbózó rózsafa,
lobban a csókod szomjas ajkamon,
szikrát szít ölem, ring és hajladoz’,
szemedben szemem fűzi gyöngyeit,
gyönyör reszket vágy húsos szirmain.
Lehull a szó, az ösztön illanó,
szerelem rebben, puha pillangó,
piheg a párnán szívem és szíved,
kezem a kezed fogja szelíden.
(Horváth-Tóth Éva)