Szárnyaink
Fent vagyok. Szálldosok.
Szárnyakról álmodok,
a kék éggel egy vagyok,
röpülök, szabadon.
Szél a kabátom,
átölel, ha fázom
testetlen barátom,
felemel, földre ejt,
dalol és táncot lejt,
nélküle nem vagyok
– kalitba zárt halom -,
csak szárny meg toll,
szerteszórt fuvalom.
Minden odalent
apró és tünékeny,
vagy én vagyok idefent
semmi és idegen?
Az ég a földig ér,
közte a repülés
épp, mint a születés,
arasznyi létezés,
halálig elkísér.
Ha szeretsz, fent leszek,
zuhanok, elveszek,
szíved a szél lehet,
ami tart, felemel,
szeretlek, jer velem!
Te meg én egy lehet
kék égen, föld felett.
(Horváth-Tóth Éva)