Körforgás
Majd ha nyár lesz, hűs lomb alá ültök,
hallgatjátok, mint susog csendesen,
ágak közt a könnyű szellő zörög,
dúdolva simogatja lelketek,
arcotokra csókként hull le róla
a leveleken ücsörgő napfény,
a gyümölcsök nektáros illata
ölel titeket, s szívetekig ér,
majd érzitek, hogy ott a lomb alatt
melengető, akár az anyaméh,
hogy csendesen, susogva visszaad
valamit, ’mi odalett réges-rég,
majd nézzetek fel a halk lombon át,
én ott leszek nektek azon a fán!
Miénk a csend
/Emma-vers/
Arcod sápatag, akár a hold.
Ahogy a fehér vánkosba
süpped fejed, tűztincseid
keretbe fogják szunnyadó
pilláid mögött megbúvó
halvány kis álmodat.
Hajnal repes az ablakon túl,
és a lombok tetejére hullong
a harmatos permeteg,
az éjjel a házak között fénylő
csillagok már visszaszöktek
az égre, a tetőkön napsugár
táncol, és madárfütty repked
a mélán rezzenő levelek felett.
Éjszaka még zaj volt,
dübörgött a félelem bennem,
és fohász neszezett a számon.
De most puha csend van.
Simogató, párna-meleg nyugalom.
Pillád rezzen, te is ébredsz,
nézünk egymásra és hallgatunk.
Csak egy mosoly moccan,
hogy ezen is túlvagyunk.
Majd lesz megint zaj,
sürgés és forgás, rohanás.
De ez a csend most a miénk.
Csak a miénk, gyermekem.
Fecskék
Sudárba szökkent már a nyár,
rekken a meleg odakint,
csak eresz alatt hűs az árny,
s fecskefütty bontja szárnyait,
gömbölyűre száradt fészek
a sok apró sárgolyócska
– törékeny csoda, mint a csend –,
villan és cikkan lakója
a menny peremét elérve,
s ha csőre víz tükréhez ér,
akár a felszálló lélek,
illékony, gyöngéd legyintés,
puha pelyheikbe gyűjtik
a szénaillatú esték
melegét, s amíg vajúdik
az ősz, viszi őket a szél.
Kereslek
Kereslek a város zajában,
poros utcamagányban,
koppanó léptek szürkén
tovasiető, furcsa dallamában,
suhanó kabátok ismeretlenül
ismerős otthon-illatában.
Kereslek távolba vesző
fekete alakok megtévesztő
hasonlóságában, abban
a mozdulatban, ami majdnem
te vagy, s amitől szívem szapora
ritmust diktál, de súg az agy,
az ott mégsem te vagy…
Kereslek mosolyokban,
lebbenő kacajokban,
kézmeleg érintésben,
a reggeli ébredésben,
éjszakák vánkosának
pehely-melegében,
kereslek, mindig kereslek,
s ha megtalállak is néha,
tudom, hogy csak álmodtalak.
(Horváth-Tóth Éva)