Gyónom a csendnek
Toporog bennem a maradás,
pedig tudom, mennem kellene,
hagyni mindent, mindent,
vesszen az, ami úgysem lehet.
Mellkasomban a vallomás,
mint kő madár szárnyán,
oly nehéz, el nem bírom,
térdre rogyok hát,
és gyónom a csendnek
azt, amit nem hallhat más.
Nem mehetek az Úr elé,
hogy ott van bennem
rólad száz gondolat
– száz gyönyörű vétkem –,
nekem te nem lehetsz
se szó, se tett, semmi sem.
Gyónom a csendnek,
hogy az idő elkésett
veled és velem,
elveszett egy talán,
és odavan a száz lehet,
hát gyónom én neked
– legszebb csendem –,
meggyónom ezt a bűnömet,
hagytam, hogy te ne szeress,
csak én szerettelek meg tégedet.
(Horváth-Tóth Éva)