Láttalak
Láttalak. Hajadba
sóhajtott a nyár,
fehér rezzenés
volt tincseden a fény,
pedig a nap sütött le rád.
Kévékbe rendezte
múló idődet arcodon
néhány mélyebb ránc,
vállaidat földre húzták
múltad érett emlékei,
lehajlott ág két karod,
de szíved, akár rigó a fán,
mindig csak dalolt.
Láttalak. Kint a kertben,
a borsót szedted,
mosolyod felém gurult,
lehajoltam érte,
és zsebembe tettem,
eltettem későbbre.
Láttalak. Mielőtt az ének
elhalkult ereidben,
fénnyé vált benned az élet,
emlékeid földre estek,
mint az érett körte,
és ahogy a hajlott ágak
újra égre néznek,
úgy téged is felemelt
magához az Isten.
(Horváth-Tóth Éva)