Majd eljössz…
Majd eljössz, mikor az égen est lebeg,
– puha vásznán ezüst sejtelem a hold –,
nyári lombok dajkálnak hűs csendeket,
s az ablakon benéznek a csillagok,
majd eljössz, mikor árnyakat glóriáz
a szobákba beszüremlő lámpafény,
fáznak az álmok, kihűlnek a párnák,
s ébren ülnek tegnapok az ágy szélén,
majd eljössz, mikor már nincs több ébredés,
a reggelek csak gyűrött, messzi neszek,
és pendül egy dal szívem verőerén
– az utolsó részem, belőlem, neked –,
majd eljössz, mikor fogni kell két kezem,
s lelked magához öleli lelkemet.
(Horváth-Tóth Éva)