Csendélet Istennel
Bimbókat pattint a napfény,
a szél tócsákat szárogat,
fűfonál ringat két lepkét,
s fák közt borzong a madárdal,
színes fürtökben illat leng,
rét felett csikland a zsongás,
harmat szunnyad bibeölben,
sziromtüllön kék ég hintál,
felhőket sző lombok köré
a vidám fecskeszárnyú nyár,
és sudárba szökken ölén
pitypang pelyhén a kacagás,
gyönge virágindán billen
és megremeg a szelíd csend,
pókcsipkén csillan csepp-ékszer,
Isten mosolyog odafent.
Tavaszi ébredés
Házak falán halvány pírral ébred,
s gyöngyökben gurul fűre a fény,
trilla omlik lágy fürtökben szerte,
szirmokon moccan a zümmögés,
kék égbolt reszket az ágak hegyén,
felhőkből fonja magát a lomb,
virágindán csend-hintát hajt a szél,
s lepkék szárnyán illan az álom.
Esti csendben
Hiányzik az esti csendben
légvételed halk nesze,
testem körül ölelésed
elringató melege,
hiányzik a nap zajában
megtorpanó pillanat,
mikor nyakam hajlatába
csókokat hint az ajkad,
hiányzik a perc, az óra,
keresem illatodat,
csöndes estén szívem hallgat,
hátha hallja hangodat.
Ha tehetném, eléd állnék
Ha tehetném, eléd állnék
csontig csupaszon,
és pőre szókkal vallanám
meztelen lelkem
bátortalan érveit,
ha tehetném, átölelném
gond terhelte vállaid,
s félszeg vággyal csókolnám
bíbor vérrel telítődött
megremegő ajkaid,
ha tehetném, meglesném
csillagfényű álmaid,
lehunyt szemed horizontján
hold ezüstjét simítanák
szégyenlősen ujjaim,
ha tehetném, eléd állnék
csontig csupaszon,
vázig levetkezett szívvel,
bal kamrámból kitépném
e titkomat, s neked adnám,
ha tehetném…
Holdfény
Holdfény leszek ablakodban,
álom vánkos peremén,
illat nyakad hajlatában,
méz-íz ajkad szegletén,
csended leszek este ölén,
égen pislogó csillag,
a nappal ébredő remény,
szívedben leszek tavasz,
leszek idő, terád váró
száz gyönyörű pillanat,
leszek lelkeden simító,
csöndes estéli ima.
Veled ér a reggel
Csipkebogyókon reszket a reggel,
foszlik az álom pók fonalán,
csillagok fénye gördül a szembe,
ébredés nyílik már sugarán,
sóhajunk lebben színarany csöndben,
dérfehér vánkos kint a mező,
szájad a számon izzó és édes,
mint piros saszla a hegytetőn,
csüggedő ágak árnytalan állnak,
zörren a szélben a pőre ősz,
bent pihe béke, láng a szobában,
csordul a csókunk, messze a csősz.
Gépezet
Az élet, a sors gépezet csupán,
ahol fogaskerék minden ember?
Ennyi volna a teremtett világ?
Csikorgó körforgás, homokszemek,
és idomuló lélek-kerekek…
Ennél több kell, legyen e szerkezet!
Az embernek út kell és feladat,
amivel megbízza őt az Isten.
Szeretet kell, a szív nem masina,
s nem téved el, akinek hite van.
Nagymamám
Halk szavú szellő suttog az éjben,
csillagok ülnek ég peremén,
lebben a függöny, koppan a lépted
emlékeimnek lágy szövetén,
illatod érzem, porcukor-felhő,
hangod a bársony csendem ölén,
moccan az árnyék, de áll az idő,
hószínű vászon most a kötény,
hold a hajadban, nap ölelésed,
te vagy az ékszer a lelkemen,
bennem a hála gyöngyöket érlel,
áldja meg Isten a két kezed!
(Horváth-Tóth Éva)