Ordítás és némaság
Megfogantatásom óta számoltam a
perceket,
kívántam a reggelt, hogy mellettedkelhetek.
Vártam a pillanatot , hogy életet adj és szoríts,
hogy világra jöttem után velem ne csak ordíts.
Megcsókold homlokom, és jelentsek neked valamit,
és ne bánd meg, hogy megszülted e
valakit.
Esetleg a mindent, de erről azóta lemondtam,
mert megváltoztál, majd elhagytál,
elfogadtam.
Nem tudom, mikor lennék elég, hogy velem maradj,
esetleg a családból engem többé ki ne tagadj.
Haragszom és dühös vagyok, ordítani tudnék,
mégis, ha ezt tenném, igazságtalan
volnék .
Mert szeretlek és mindig is szeretni foglak
téged,
hogy nélküled halok meg, már csak ettől félek.
Maradj, kérlek, nyugtass meg, mondd, hogy létezem,
lesz idő, amikor a szeretetedre nem csak éhezem.
Valóság lesz egy napon minden vágyam feléd,
szorosan karjaidba zársz zord világom
telén.
Érj hozzám utoljára, és nyújts békét a káoszban,
majd engedj el, és találkozzunk újra a távolban.
Szeretném, ha együtt táncolnánk, mint két barát,
amikor fázom, szólnál, hogy “Kincsem, itt a kabát.
Tedd magadra, meg ne fázz, ha én már nem nyújtok meleget,
légy szabad, és éld túl a láncra verő
éveket!”
(Huszár Boróka)