Daff
Lara nem tudott aludni. Ebben a hideg nyirkos, ködös időben mindig fájt a térde a síbaleset óta. Ránézett az órára – 2:22. Tudta, hiába húzná az időt, nem lesz jobb.
Felkelt, kiment a konyhába és bevett egy fájdalomcsillapítót. Alig nyelte le a gyógyszert, a hálószobából éles, fájdalmas sikítást hallott. Majdnem félrenyelte a vizet. Daffnak megint rémálma van. Letette a poharát, és egy tiszta pohárba vizet öntött, majd besietett a hálóba.
Daff csuromvizes volt és remegett a sírástól. Ahogy meghallotta Lara lépteit, megmerevedett, és szinte vigyázzállásban feküdt, csukott szemmel, mint egy kisgyerek. Ha én nem látlak, te sem látsz engem.
Lara halkan megkérdezte, hogy kér-e inni. Semmi válasz…
– Segíteni szeretnék – suttogta, bár tudta, ez csak olaj a tűzre. Daff nem tudja elviselni, hogy valaki szembesítse magával, hogy felfedezze a tökéletlenségeit. A képzeletében ő mindig tökéletes.
Valóban, két méter magas, 100 kiló színtiszta izom. Intelligens, művelt, jóképű fiatalember. De senki nem tökéletes, csakhogy Daff ezt nem tudja elviselni. Lara egyszer rákérdezett, hogy bántották-e gyerekkorában. Daff állította, hogy tökéletes gyerekkora volt (mint vele kapcsolatban minden tökéletes), de a viselkedése egészen mást mutatott.
Lara próbálta rávezetni, hogy nemcsak fizikailag lehet valakit bántani, de mindig falba ütközött. Ilyenkor a férfi teljesen magába zárkózott, majd hirtelen elkezdett teljesen másról beszélni. Terel – futott át a nő agyán. Munkája során bőven látott bántalmazott gyerekeket és nőket. Nem lehetett könnyen megtéveszteni. Amikor megismerkedtek, Daff maga volt a megtestesült FÉRFI. Így, csupa nagybetűvel. A megjelenése, a figyelmessége, ahogy mindig a nő kedvében járt. Rendszeresen apró ajándékokkal kedveskedett, Jó nevű éttermekbe vitte vacsorázni.
Egyszer vacsora után felmentek a hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. A férfi valami bűvészmutatvánnyal elővarázsolt egy üveg édes pezsgőt és két poharat… A távolban hegedű szólt, felkérte a nőt táncolni…. A tökéletes este… Kitűnő vacsora, majd a csillagos ég alatt pezsgő, tánc… ennél romantikusabb estét elképzelni is nehéz… Daff nem volt rámenős. Mindenre hagyott időt Larának. Nem rohanta le, egyszerűen magához édesgette, behálózta.
Minden tökéletes volt, amíg Lara nem kezdett kérdezősködni, vagy valamivel nem értett egyet, amit Daff mondott. Ilyenkor a férfi vagy terelt, másról kezdett beszélni, vagy az ellenvéleményt lezárta egy “Nem egy véleményen vagyunk” rövid megjegyzéssel, és hallgatásba burkolózott. Lara egyre jobban megkedvelte a férfit, miközben érezte, tudta, hogy valami nem stimmel.
– Előtted állandóan vizsgázom! – tört ki magából a férfi, majd egy kényszeredett nevetéssel megpróbálta elvenni az élét a kitörésnek.
– Soha nem vizsgáztatlak. Miért tenném? Azért kérdezlek, mert kíváncsi vagyok rád, de te soha nem válaszolsz. Nem bízol bennem?
Daff összeszorította a száját és elfordult.
– Most meg úgy viselkedsz, mint egy ötéves gyerek.
– Nem vagyok gyerek – mondta félig sírva, félig megbántva. Vitatkozni nem lehetett vele, mert azt személyes sértésnek vette. Nem is sértésnek, inkább úgy reagált, mint akit rendszeresen bántanak. A szavak csípős erejével.
Látszott, hogy a férfi nagyon fázik. Teste-lelke fázott. Még a kesztyűjét is felhúzta, amit sosem szokott. Lara felé nyújtotta a kezét. Daff azonnal visszarántotta az övét, és rákiáltott:
– Neked nincs kesztyűd?
Lara visszahúzódott, és halkan, de határozottan megjegyezte:
– De van, csak most nem az én kezem fázik, hanem a tiéd. Úgy látom, nemcsak a kezed, hanem a szíved is. Gyere, ülj le mellém! – ezzel leült a híd közepén a földre, elmerült a csendben. Daff rácsodálkozott, tágra nyílt szemekkel nézte a nőt, majd oda ült mellé.
– Engem még soha senki nem fogadott így el… – suttogta maga elé a szélbe… Lara halkan suttogta, szinte csak sóhajtotta a szavakat maga elé:
– Érzed, hogy ringat a víz, a sirályok itt ülnek a hajónk szélén. Ők is várják a melengető napsugarat. Ha becsukod a szemed, már érzed a szíved tájékán olvadni a jeget, szemed mögül simogat a fény… lassan, mélyen beszívod a víz illatát, és hagyod a lelked lebegni… gondolataid messze viszi a szél… csend van és béke… a te belső békéd, a megnyugvásod. Melletted vagyok, megint lebontottál egy téglát a faladból. Már látsz engem.
Lara már csak magában fűzte hozzá: ez a szeretet energiája… Még ültek néhány percig, majd egyszerre felálltak és elindultak a túlsó partra. Némán mentek egymás mellett, néha egy-egy kavicsot dobtak a vízbe. Daff megállt és maga elé suttogta: “Én ezt nem bírom tovább.” Lara megállt, de nem nézett vissza. Tudta, Daff akkor nem beszél tovább. Szíve szerint azt mondta volna: “Itt vagyok, nem kell más, csak szeress…” Tudta, hogy Daff erre képtelen. Nem tud szeretni. Szüksége van a szeretetre, de ő maga nem tud szeretni. Nem tanult meg szeretni. Nem tanították meg szeretni. Nem szerették őt. Nem tud szeretni. Mindenki megérdemelné, hogy boldog legyen, de ehhez szeretni kell. Daff nem tanult meg szeretni.
A férfi hangjából félelem és fájdalom sugárzott. Félt a külvilágtól, az érzésektől, amit Lara váltott ki belőle. Nem értette, nem tudott mit kezdeni vele. Félt ettől a melegségtől… mi lesz, ha lángra lobban, Meg fogja égetni, mint a forró víz, amikor… Nem tudta folytatni, összeomlott.
(Jancsó Katalin)