Mozsi a társam lett
Alig pár hónapja egy éjjel viharra ébredtem.
Olyan erővel süvített a szél, hogy nem tudtam aludni. Persze volt villámlás is, amit eléggé furcsának láttam, mert nem fentről lefelé csapolódott a fényláng, hanem vízszintesen az égen. Kicsit félre is húztam a függönyt, hogy lássam ezt a természeti csodát. Akkor hallottam meg a sírást.
Udvari szobában lakom, így a hang nem az utcáról jött. Kinyitottam az ajtót, ami az előszobába vezetett, ahol a kutya is aludt, helyesebben ott lakott és feküdt Mozsi, a kiskutyám ‒ akit alig hat éve hoztam el a menhelyről ‒, elterülve, és a mancsát a fejére téve sírt. Életemben nem hallottam még ilyet, hogy egy kutya sír.
Pedig Mozsi sírt.
Ahogy kinyílt a szobám ajtaja, rám nézett a kutya, és abbahagyta a sírást. Pár másodpercig még úgy feküdt ott, ahogy megláttam, és csak nézett rám. Rám, a gazdájára, akiről azt gondoltam, azzal, hogy beengedtem az előszobába, állandó szabad bejárása lett, hogy nem kényszerítettem ki a kutyaudvarra, ahol a kutyaház is állt, sőt, még kimustrált pehelypaplant is tettem alá, ahol elaludhatott, mindent megtettem érte.
Most meg azzal szembesülök, hogy a kutyusom fél, fél a vihartól, ahogy én is. És egyedül volt, ahogy én is…
A ház, ahol lakom, nem az én házam, a fiamé. Én csak itt lakom, mert a gyerekem nem engedte meg, hogy megöregedve, betegesen, egyedül lakjak, a kicsi kis vert falú házamban, ahol őt és két nővérét felneveltem. S a gyereknevelésben, az élettel vívott nagy harcomban alig tudtam pár forintocskát költeni kissé még vizes kis házamra, amit valamikor vagy harminc évvel ezelőtt ‒ lebontásra ‒ megvettem, és ott is ragadtam.
A fiam a házában a használatomra kiválasztott szobámat beborította finom padlószőnyeggel, hozta a kényelmes ágyamat, vett a szobába egy csodaszép és hatalmas tv-készüléket, felszerelt egy modern számítógépet, bevezettette nekem a netet is, sőt a kiskutyámat is hozhattam, és még a vett egy hatalmas és kényelmes fotelt is.
És ő elment meghódítani Európát. Mi meg itt maradtunk Mozsival, a kis árva kutyámmal, akinek csak én vagyok.
A kutyus tehát az előszobában volt, mikor villámok cikáztak az égen, és a szél majd kidöntötte még a diófát is, akkora erővel tombolt.
Akkor olyat tettem, amit azelőtt soha ‒ amióta ennek a szép és egészséges és száraz háznak a lakója vagyok ‒, hogy kitártam a szobám ajtaját és beinvitáltam Mozsit, a kutyusomat.
Ő meg, mint aki tudja, hogy most mi játszódik le bennem, óvatosan bejött a padlószőnyeges szobámba, odament a fürdőszoba elé kitett szőnyeghez, és ráfeküdt.
Ezen eset óta a kutya kapott egy kutyapárnát, amelyen imád aludni, és megveregeti az ajtót, ha épp ki akar menni az udvarra, kicsit megugatni a postást vagy a bicikliseket, majd három lábtörlőn keresztül lépegetve visszajön és elfoglalja a játszószőnyegét, ami a szép padlószőnyegre van leterítve.
Imád onnan tv-t nézni, vagy tépi a rágókáját, amit a fiam vett neki, vagy épp lefekszik a párnájára, és olyan mélyen elalszik, hogy a horkolása betölti a szobám.
(Jártó Róza)