Későn érő tavasz
Az idén élőben még tulipánt sem láttam,
bár tudom, gondozott belvárosi parkokban
egymást biztatva, egymásnak erőt adva
nőnek, virítanak már, csodás ágyásokban.
Hajnalban, ahogy az erkélyre léptem,
az ég alja épp bronzból narancsra váltott,
volt egy pillanat, mikor egy játszi fuvallat
– arcomat végigsimítva – orgonaillatot árasztott.
Vihar tombolt
Éjjel rettentő vihar tombolt.
Már a morajlás messzire űzte az álmokat,
dörgött, zúgott, szakadt, villámlott.
Elhalkult, majd újra született győztesen,
élvezve, hogy bármi fölött uralkodhat.
Ám nem tombolhatott örökké mégsem,
az ember várja, hiszi és tudja,
holnap reménnyel ébred az új napra,
a sötét ég már ezüstösen ragyog,
tükörképe fénylőn remeg a tócsákba’.
Kései órán
E kései órán, a lilás fényű utcán
most csend van, nincs zajongás.
A csillagok csak a ragyogással törődnek,
szállhat a képzelet, nem zavar más.
Rózsás napkelte
Rózsaszínű fény
uralma a tó fölött
valószerűtlen látvány,
arannyal kevert rózsaszín
fénypászmák között
szemhéjam mögött
andalít álomszép szivárvány.
Nyugalom reménye
Megkoszorúzom
bársonyosan üde fiatalkorom,
mely felcsillanása nem veszélyezteti
többé enyhén időskorom.
Elrebben előlem
fénykor, kedv, hősi tett,
most már csak nyugalmat hozhat
az alkony, a szürkület.
Úgy vélem, ez tény.
Gondolom és remélem én.
Homály és derengés
Homályos, szürke messzeségben
akarva keresem, mi feledtet,
hogy csak szépnek, derűsnek lássam
az elszállt, vegyes értékű éveket.
Függ ez sok mindentől, főképpen
eredménytől, sikertől, káosztól, zűrtől;
merjük szétválasztani a csüggedtséget
a fénylőn felcsillanó derengéstől!
Sárba hullt
Egy sárba hullott szirom élte már nem tart soká.
Tolvaj sorsa intézte friss, üde lényét porrá.
Seregnyi szirom szállt a földre szabályos körívbe,
pedig részt vettek volna még viráguk teljes életébe’.
Lehetek én
Lehetek én angyal,
ha szárnyaim lefogja a fájdalom,
már csak kellék szerepét játsszák,
sem most, sem holnap nincs irgalom,
s egyre csak nő a kétségbeesés.
Talán te fogsz megmenteni? Hol vagy
akkor hát, fogságból menekvés?
Az erdő zenéje
Koraesti órán, a nap lemenőben,
utolsó narancsszín sugarai lágyan
terítik be a fákat. Kiélesedett
érzékekkel figyelem az ágakat,
lombkoronák mélyén harsányan dalolnak
kedves, szárnyas tündéreink: a madarak.
A hangok néha cifrák, dallamosak,
néha halkabb, halványabb a hangzat…
Most búcsúznak a naptól; halkan,
észrevétlenül érkezik az alkonyat.
Egy erdőben soha nincs némaság,
az erdő zenéje sajátos hangulat…
Napkelte előtt is madárkoncert indul,
vidám diadallal ünneplik a hajnalt.
(Jószay Magdolna)