Fényéveknek tűnt
Fényéveknek tűnt, míg újra mertem hinni,
kreáltam számvetést, másképp, a jövőről;
a jövőről, hogy hogyan lesz, miután nem leszek,
s a jövőről, ha mégsem kell távoznom e létből.
Nem látunk jövőbe, épp ezért biztosan
mindennel számolni kell, ami beleférhet,
nem akartam legyőzetni tévhitek által,
s hogy korábban fogyjon el az utolsó lélegzet.
Részvét
Ha már cseppnyi vigaszt
tudok neked adni,
téged nyomó fájdalmakat
könnyíteni,
egyetlen percig nem
gondolkodom, hidd el,
terheidből elhoznék,
viselném szívvel!
Ne mondd, hogy minden
rendben, nem fáj semmi sem,
a fájdalom messzire virít,
nehéz lenne hinnem.
A súly könnyebb lenne,
ám nem tudom átvenni…
így muszáj a szívnek
összevissza törni.
Kilencvenegy éved
Már nem szalad sehova, másokért élve,
nem hord el hegyeket és nem sűrűn nevet,
de így is csodálom akaraterejét,
feláll helyzetekből, mit ember sem hihet.
Már nem oszt tanácsokat, nem szól semmibe,
sorsának sodrára bízta oda magát,
kilencvenegy éves, nagy célok nincsenek,
csupán csak valahogy túlélje a napját.
Erős volt ő mindig, akármi is érte,
nem csupán egy kereszt törte szét vállait,
példaképem nekem, ahogyan elbírta
sokszor halmozottan hordozott terheit.
Egész mindenségnek könyörögnék érte,
kímélje meg őt a sok-sok fájdalomtól,
amennyi öröm, jó és szép érné még,
bármily kevés, de részesüljön abból!
Szokta mondogatni: nem élhet örökké,
de mégis maradna meg az emberi méltóság.
Mert szép ez az életkor, ha fájdalom,
szenvedés embert sárba, porba nem vág.
Bizalom
Nem megy másképpen.
Ha a bizalom nincsen,
szétporlik minden.
Emlékarc
Arcod már távol,
illant ezer esztendő.
Emlékem lettél.
(Jószay Magdolna)