Látogatás a nagynénémnél
Látogatóba indultam a távoli nagynénémhez. Mehettem volna busszal is, de én a vonatot választottam. Sokkal kényelmesebb utazás szempontjából a vonat, mint az autóbusz, nem kell szorongani az ülések között.
Másfél órás volt az utazás. Mikor megérkeztem, nagynéném már a kapuban várt. Nagy örömmel fogadott és üdvözöltük egymást.
– Olyan régen láttalak, kicsi húgom, miért nem jössz gyakrabban? – tette fel a kérdést.
Szeretettel betessékelt a házba, hellyel és finom ropogós kaláccsal kínált, miközben a kérdéseit egymás után tette fel.
Alig győztem a válaszokkal. A család minden tagjára kíváncsi volt, hogy vannak, mi a legnagyobb újság, szenzáció a faluban, amióta elköltözött onnét? Még olyan dolgokra is emlékezett, amiket én már rég elfeledtem.
Micsoda asszony a nagynéném, pedig már elmúlt 75 éves! Soha nem fog megöregedni, gondoltam magamban, mert ezelőtt öt éve is így nézett ki, mint most. Ad magára, meg kell hagyni.
Megebédeltünk. Majd a sütizés és kávézás közben a fényképalbumot nézegettük és az emlékeit kezdte mesélni. Mikor még kislány, nagylány, fiatalasszony volt. Milyen szép és jó is volt abban az időben! Hangja időnként el-elcsuklott, könnycsepp szökkent a szemébe.
– Milyen boldogságban éltünk mi az öregemmel, de ennek vége, magamra hagyott, elment örökre!
S én hallgattam, mert meg kellett hallgatnom, s vigasztalnom.
(Kalocsa Zsuzsa)