Álmaim közt járva
Zöld mezőkön a hold sápadt fénye,
hallgat a táj, néma csendje az estnek,
lángot a csillagok gyújtják ma szebben
az éjben, majd megpihen kedvére.
A nap fényére vágyik sorvadón,
a felhők mögül kikacsint kacagva,
simogatja bíbor fénnyel hajnalban,
mikor bokrok közt zengnek dallamok.
Zöld vetésben pipacsok táncra kelnek,
sziromruhájuk ide-oda lebben,
lombok zizzenése, halk dallama
olyan, mint esőcseppek harmata.
Ilyenkor oly szép e rónaság tája,
őt látom benne, álmaim közt járva.
Mutass utat!
Felnőtt elmével fel sem fogom,
elhal bennem a szép pillanat,
jer’, remény, mutass nekem utat,
bánat ülte meg a szívemet.
A szermérmetlen! – szegi kedvemet,
sírva mondom ki a nevedet,
könnyem hull, mint színes levelek.
(Kalocsa Zsuzsa)