Csendemet hallgatom
Rabja lennék én a szép szavaknak,
kit most a csend falai takarnak?
Testemben alig verdes az élet,
lassú táncot jár, nem is létezek,
ki vagyok én, alig élő ember?
Dalaim tán feltámaszt’nak egyszer!
Nem kell nekem más, féltő ölelés,
csöppnyi szeretet, s biztató remény.
A lelkemből feltörve oly erő,
mint a zord vihart tűrő hegytető.
Olykor sólyomként szeretnék szállni,
nemcsak elzártan a csendben várni,
hanem értelmet adni napoknak,
őszintén hinni s bízni másokban.
Ülök némán, csendemet hallgatom,
s bennem a szívem – alig zakatol.
(Kalocsa Zsuzsa)