Fájón kesergett
Út menti fán rikolt egy madár,
vártam, hogy majd hirtelen elszáll.
Nem, nem – jöttöm meg sem zavarta,
fájón kesergett, társát várta.
Síró hangra társa nem felelt,
szomorún lomb között neszezett.
Így vagyunk mi is, társunk után
sírunk, s gyorsan választ várunk.
Ó, te, társ nélküli kismadár,
ne sírj, csak daloljál majd nekem,
éneked lesz kísérő dalom
az utolsó, végső alkonyon!
A Kapos-hídon
Csak álltam a Kapos-hídon,
vize csillámlón csobogott.
Part ölelte a bokrokat,
nyári nap melege izzott,
arany sugara megfogott.
Fodra fehérben díszelgett,
nap búcsúzott tőle este,
harmatot hintett a hajnal,
nem felelt rá, némán hagyta.
Július volt, virágillat,
folyóvíz csendben folyt alant.
Lenge szellő csókot dobott,
gyengéden fülembe súgott,
s én foglya lettem, átkarolt.
Régi lantján zenélt a nyár,
mikor köszönt a napsugár!
(Kalocsa Zsuzsa)